Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-01-22 / 4. szám

aki mint szemtanú és az egész üldözést át élt férfiú nagyon jó és fontos szolgálatot tett evvel, mikor viszontagságaikat, küzdelmeiket, reszkető öreg kezeivel és sűrű könny hullásaival az anyakönyvbe bejegyezgette, a melyre vajha soha ne adott volna alkalmat a néma szenvedések korszaka ! A már említett feljegyzések pedig így következnek. 1

9

) (Folyt, köv.) Thúry Etele. Epilógus polémiáé. Két heti távollétem következtében csak tegnap olvashattam el Thúry »végszavát s ennél fogva egy kissé elkésve válaszolhatok reá. Nem akarom ismét terjedelmesen fejtegetni Thúry állításainak tévedéseitcc, elég lesz csak röviden reámutatnom azokra. Thúry vitatkozási modorának fő jellemvonása az, hogy nem a lényeges bizonyítékokra, hanem a mellékesekre fektet különös súlyt s az alapkérdés vitatása alól mindenképen ki akar bújni. Előtte nem az a kérdés, hogy lehet-e kálvinista az, aki a Luther tanait tartja a szentirással megegyezőknek s a Kálvinéit úgy attól, mint a maga nézeteitől különbözőknek ? Midőn megállapított s Thúry által is elismert tény, hogy a lutheránus és kálvinista felekezet közötti elválasztó különbséget az úrvacsorájára és a vele összelüggő kérdésekre vonatkozó elvek képezik : ő nem azt törekszik bebizonyítni, hogy Bornemisza a Kálvin úrvacsora-tanát követte, hanem csüri-csavarja a dolgot minduntalan. Azon állításomat, hogy ő a transsubstantiót lutheri dogmának tekinti s e sarkalatos baklövés alapján tartja Bornemiszának általa idézett mondatait kálvini szelleműeknek, tehát Bornemisza kálvinistasága az ő dogmatikai képzettségének nagymértékű hiányosságán alapul •— agyonhallgatja, pedig csak is ez állításom megcáfolása lehetne döntő érv mellette. De hát ő azt hiszi, hogy tudatlansága el lesz leplezve, ha mellékes és a jelen esetben szükségtelen bizonyítékokkal támogatni tudja álláspontját. Aztán milyen bizonyítékokkal! Már két alkalommal mutattam ki azoknak szarvas hibáit, most ismét kényszerít, hogv újabb felfedezéseimet közzé tegyem. Igen is, nem ismerem el, hogy Bornemisza mindkét felekezetűeknek püspöke volt és pedig épen azért, mivel »akkor még nem váltunk külön ott a dunai részeken.« Felekezeted pedig csak is szakadás után keletkezhetnek és szakadás előtt a különböző hitűek még nem képezhetnek felekezeteket. Azt meg én is állítottam, ismételtem is, hogy Bornemisza életében mindkét hitűek egy igazgatás alatt állottak. Thúry nagyhangú fohászkodásaira tehát semmi szükség nem volt. Azután konstatálom, hogy Bornemisza oltárrontása és képtörése épenúgy nem bizonyítható be Thúry új idézetéből, mint a múltkoriból nem, amelylyel meg is hátrál. Ebből csak az tűnik ki, hogy Bornemisza elvi ellensége volt a képeknek, oltároknak s általában minden olyan külsőségnek, mi a katbolicismusból vétetett. De ez még nem kalvinismus. Ez az ő lutheránus hitén semmit nem változtat. O nem a külsőségeket tekintette j vallás lényegének s azokban volt Iuteránus, amelyek valóban nélkülözhetlen sajátságát képezték a lutheránismusnak. Bod Péterre meg egészen felesleges Thúrynak hivatkozni, mert ő ugyanazt mondja, amit én állítok, hogy — tudniillik — Telegdy által költött rágalom volt az egész képtörési história. 1S

) Ugyanott. Haladjunk tovább ! Arra nézve, hogy a kovásztalan vagy kovászos kenyérnek azon időben semmi köze nem volt valakinek kálvinista avagy lutheránus voltához, elég hivatkoznom Kálvinra, ki az ő »Institutio christianae religionis« című alapvető munkájában, miután 40 lapon keresztül (genfi kiadás 1569-ből) foglalkozott az úrvacsorája elvi kérdéseivel, végül egy pár sorban annak ritusáról is megemlékszik ekképen : »Caeterum quod ad externum actionis ritum spectat, in manum accipiant fideles, necne: inter se dividant, an singuli, quod sibi dátum fuerít, edant; calicem in Dicaoni mami reponant, an proximo tradant; panis sit fermentatus, an azymus ; vinum rubrum an album: nihil refert. Haec indifferentia | sünt et in Ecclesiae libertate posita«. (916. lap.) íme! Thúrynak nagyfontosságú érve mily semmitérővé silányul! Maga Kálvin is ellene bizonyít. Vegye tudomásul különben Thúry azt is, hogy a kovásztalan kenyér nem ostya. Tudhatjuk ezt többek között samarjai agendájából, melyben az ostya osztogatása a gyengék kedvéért megendtetik, de a kovásztalan kenyér el van tiltva. (Lőcse, 1646. 92. 1.) Ezzel tehát Thúry semmit sem mutatott ki, legfeljebb azt, hogy még Kálvin nézeteivel s egyebekkel sem ismerős. Samarjai agendájából arról is meggyőződhetik, hogy a kenyérnek és ostyának teljességgel nem az volt a szerepe, amit ő gondol, hanem az, amit én már az unalomig sokszor előadtam a jelen vita folyamán. Nagyon téved Thúry akkor, amidőn azt hiszi, hogy én nem ismertem egész »alapos jártassággal« Bod, Czwittinger, Schrnal és Tóth Ferenc azon állítását, hogy Balassa Bálint református volt. Hiszen én nem azt kérdeztem, hogy ki allította ezt, hanem hogy ki bizonyította be. Ez pedig magyarul nem egyet jelent. Thúry tehát egy kissé nagyon is ferdít. En ismét kérdem, ki bizonyította be r Senki. Mert az nem elég, hogy Thúry »határozottan állítja, hogy a Balassák reformátusok valának.« Neki legyen az ő rögeszméje szerint! De az ellen tiltakozom, bogv még szegény gimnazistákra is rájok diktálja ezen balga állítást, amelynek Bartholomaeides adatai határozottan ellene mondanak. Thúry ez alkalmat felhasználja arra, hogy Bartholomaeidesre és reám is egy kis anakhronismust süssön ki. Na ! de ez nem sült el, sőt ellenkezőleg ama közmondás igazsága tűnt ki, hogy »aki másnak vermet ás, maga esik bele.« Hiszen, Balassa Menyhért nemcsak egy létezett. Nézzen csak utána Nagy Iván családtörténeti munkájában! így tehát lárifári Thúry amaz állítása, hogy B. Menyhért 1594-ben senkit sem küldhetett Wittenbergbe. Hogy az én fordításom utolsó mondata a »pompás magyarság« szempontjából kifogásolható, az meglehet, de hogy mégis kevésbbé az, mint a Thúryénak minden mondata, az bizonyos. Pedig én nem műfordítást, hanem csupán hü fordítást akartam produkálni. És, ami fő, a latin szótár és nyelvtan nem az én hátrányomra dönt, hanem Thúry botrányos ferdítéseit teszi »nyilvánosan láthatóvá.« A hátralevő végszavak nagyrészben érthetetlenek, de mint kivehettem, az általam legközelebbi alkalommal elmondottakat a legkevésbbé sem ingatják meg. Egyébiránt egész vitánk folyamából kétségtelen ténynek bizonyul, hogy arra, aki luteránusnak hirdeti magát s e vallása ellen egy szónvi nyilatkozatot sem tesz, még tudományos apparatussal sem lehetne reábizonyítni, hogy nem volt lutheránus, annyival kevésbbé lehet tehát sok irányú szembeötlő tudatlansággal. Sárospatak, 1888. január 4. Zoványi Jenő.