Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-01-22 / 4. szám

kat fejez ki, itt határozottan particularis conservativismus beszél minden sorából, úgy hogy igazán csak a szavakkal való játszásnak tűnik tel, mikor pl. azt mondja : »A csoda a legmagasabb jelviség. A vakok szemök világát veszik, a sánták járnak, a siketek hallanak, a poklosok megtisztulnak stb. izeni Jézus Keresztelő Jánosnak. Jézusnak utolsó alapjában nem a vakokkal, a sántákkal, a siketekkel stb. és az ő gyógyításukkal volt dolga. Hanem a szellem csodájának, egy ember szellemi és benső megújulása csodájának kelle a külső dolgok jelképes nyelvén a gyenge emberi szemek előtt fölt árulnia" Sehogysem illik annak szájába ily engedmény, ki az absolut csoda lehetőségét vitatja és bizonyítja. Ez előadásban kiválóan szép a keresztyénség kizárólagos s feltétlen igazságának fejtegetése (főleg 166 —167. 1.). A nyolcadik előadás, a kijelentés történetét ismerteti s igen érdekes képeket nyújt a pogányság és zsidóság vallás-erkölcsi életéből, eléggé egészséges felfogással Ítélvén meg a pogányok vallását; de az, a mi itt áltálában Izrael népéről s ennek vallás-erkölcsi viszonyairól mondatik, csakis az igazi izraelitákról, a »seerit Izrael«ről, a népnek legjobbjairól és ezek vallás-erkölcsi életéről áll. Igen találó és szép a pogánynépek legkiválóbb egyéniségeinek s ezek vallás-erkölcsi elveinek összehasonlítgatása Krisztussal és a keresztyénség alapélveivel s itt az ellentétek feltüntetése. »A keresztyénség a történelemben« című felolvasás röviden megismerteti azt a történelmi helyzetet, melyben a keresztyénség a világba lépett; szól a világbirodalmakról s ezek szellemi fejlődéséről, melvet az isteni gondviselés úgy vezetett, hogy az a Jézus Krisztushoz vivő »nevelő-mester« legyen, mert ő az ó-kor célja és az újnak kiindulási pontja és hatalma. Majd egy győzelmi allelujában mutat reá a keresztyénségnek a világtörténelemben való diadalmenetére, a keresztyén szellem hatalmára, ennek egyetemes jellemére és utal arra, hogy maga a keresztyénség a leghatalmasabb bizonyságtétel az alapító Jézus Krisztusnak istensége mellett. Ez utalás adja meg szerzőnek egyszersmind a tizedik előadás tárgyát, t. i. hogy szóljon a Jézus Krisztus személyéről, arról, »a ki — Jean Paullal szólva — mint legtisztább a hatalmasok között, leghatalmasabb a tiszták között, átszúrt kezével birodalmakat emelt föl a sarkukból és évszázadoknak folyamát ágyából és még mindig parancsol az időknek.« E felolvasás keretében azonban nemcsak Jézus személyiségének jellemrajzát s életének történetét adja, hanem kiterjeszkedik benne ama nézetek ismertetésére is, melyek az idők folyamán Jézus személviségét illetőleg felmerültek. Eles elműleg bírálja a rationalistikus s a Strauss- és Renan-féle felfogást. Szól az evangéliomok keletkezéséről, azok hitelességéről s e tekintetben feltétlenül az egyházi hagyományos nézetekhez csatlakozik. Vallásos lelke egész melegével írja meg jézus személyének, ifjúságának, nyilvános működésének evangéliomi rajzát, az üdvözítői élet halálig menő isteni szeretetének kijelentését s mutatja fel Jézus személyének csodáját, szentségét, harmóniáját, Istennel való közösségének tudatát' hivatkozva csodatetteire, beszédeire, önmagáról való bizonyságtételére stb. A világtörténelem kiindulási, közép és végpontját képező Jézus Krisztusnak dicsőítésével zárja be szerző apologetikai előadásainak e cyclusát. Az egyes előadásokhoz mintegy 100 lapra terjedő nagyon becses felvilágosító, magyarázó jegyzetek vannak csatolva, melyekben az ismeretnek roppant anyaga van összehordva. Ivözülők nem egy maga egy-egy kisebb rétekezés és érdekes adalékul szolgálnak arra, hogy mily gonddal, utánjárással, nagy apparatussal készültek e felolvasások, többnyire valamely kérdésnek az az oldala van e jegyzetekben feldolgozva, melyet részint a hely, (a nagy publikum), részint az idő (egy-két óra) nem engedett bővebben megmagyarázni s kifejteni. Végül egy ügyesen összeállított betűrendes tartalom-mutató igazít el bennünket, ha akár valamely névre, akár valamely kiemelkedőbb gondolatra, tudományos nézletre stb. akarunk rákeresni. Ennyit a kiválóan értékes mű tartalmáról. Teljes meggyőződéssel mondhatjuk róla, hogy valóban oly munka, mely a biblia és a páterek, e hatalmas apologeták művei mellett foglalhat méltán helyet. Kitűnő fegyvert ad a hitvédelemben kezünkbe, s ha van mód ama balgatagokat, kikről a zsoltár iró szól (Zsolt: XIV.) meggyőzni felületességükről — csak az a mód az, melyet Luthardt e művében mutat meg; az erős egyéni meggyőződés, a mélyen vallásos érzés és élet, a nagy tudomány, a sok ismeret, az alázat és emberszerető szív. Ez a Luthardt könyvének nagy tanulsága. Mi is azt kívánjuk, mit ő felolvasásainak végén mond : Isten áldása legyen a beszédeken, mik immár nyelvünkön is olvashatók. Nyelvünkön ?! A fordító az előszóban azt mondja a többek között: »Hálás munkának tartottam e mű fordítását, melyben lehető hűségre, de egyszersmind élvezhető magyarosságra törekedtem.« — A hűség megvan, úgy hogy több helyűit szórói-szóra vissza lehetne fordítni a magyar szöveget a németre; de ez épen az élvezhető magyarosság rovására történt. Nézetem szerint sokkal jobb lett volna nem a szavakhoz, hanem csak a gondolatokhoz ragaszkodó hűségre ügyelni és bizofokig műfordítást adni. Több helyütt a foregyenesen azért homályos (pl. 56. 1.), mert épen az eredetinek tömörségét akarja szórói-szóra visszaadni. Pedig a nyelvek természete más. Mit az egyik igen tömören fejez ki, azt a más nyelvnek körül kell irnia és megfordítva. A törekvésnek oda kell irányulnia, hogy az eredeti gondolatok, eszmék ép oly szépen legyenek magyarul visszaadva, mint a mily emelkedett, szabatos, lendületes styllal voltak az eredetiben kifejezve. A német philosophiai nyelv kétségtelenül, még egy kiváló stylistánál is, minő pl. Luthardt, igen nehézkes. A fordítónál is főként az inkább bölcsészeti elemekkel bővölködő részek a legnehézkesebbek; míg azok az előadások, a melyekben ez elemek vagy teljesen hiányoznak, vagy csak igen csekély tért foglalnak el, elég gördülékenyen, sőt vannak előadások, melyek meg igazán szépen vannak fordítva; például a II—dik és a Vl-dik. Ilyent kellett volna mindenütt adnia! De másfelől például az I-ső és IV-dik nagyon nehézkes. Tömérdek bennök a germanismus. Mindenekelőtt a »való« névutó helyett az »i«-képzőnek oly helyeken való használata, hol azt nyelvünk szelleme nem tűri meg. A birtokviszonynál a személyes névmást ott is kiteszi, a hol arra semmi szükség sincs. (»Isten volt az én első stb. vagy I23~ik lap lennt.) A magyar nyelvhasználat a birtokviszonynál a személyes névmást csak a legritkább esetben teszi ki, mikor egyenesen a személyen van a hangsúly. Van egy csomó egészen a német szófűzés törvényei szerint alkotott mondat; pl. »mily gyenge a saját szívvel szemben« (26. 1.); »nem helyes egy ilyen kérdésben puszta tekintély után ítélni és mások által mutatni ki a saját állást« (3. 1.) ; »az anyag nem más, mint a magában mozgás nélküli« (67. 1.) ; »az embert azonban ő az ő empirikus érzéki valóságában gondolja« ; 8 nyos dítás