Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-09-09 / 37. szám

elvek ma még — s talán még századokon át is — a keresztyénség által reánk hagyott korlátok között mozognak s fejlenek tovább, ámbár tagadhatatlan, hogy korunk materialistikus irányzata ezektől már részben vagy teljesen függetlenité magát, vagy legalább azok kijelentésszerű mivoltát alaposan kérdés tárgyává téve, azokat a természeti világrend velünk született törvényeire vezette vissza. A lélektani nézetek azonban mondhatni igazi szakadást idéztek elő azok között, kik a traditionalis nézetek birálat nélküli elfogadása vagy az ujabb tudományos búvárlatok részben még mindig ingatag talaján állanak. Mindkettő pártján hatalmas védnökök állanak, ott egy Pestalozzi, Kant, Niemeyer, Schelling, Graser, Hegel, Rosenkranz stb. emitt egy Herbart, Waitz, Benecke stb. Nem szándékozunk még nagyjából sem körvonalozni az ellentétes nézetek helyes vagy helytelen buzgólkodásait vagy túlzásait, annyit azonban el kell ismernünk, hogy míg az előbbiek az emberi lélek igazi lényegét félreismerve a még Aristotelestől datálódó logieai formák s lélektani nézetek keretéhez mérték a neveléstan szabályait, addig az utóbbiak különösen Herbart, szakítva a mult hagyományos idevágó nézetével a lélektan számára egészen új, az empirismus utján nyert alapokat raktak le, melyeken kétségkívül hatalmas bástyái lógnak emelkedni a jövő nevelés ügyének. Nagy szerencsétlenség azonban a neveléstani theoriákra nézve az, hogy esetleges hiányaikat vagy érdemeiket mindig a hagyományos elvekhez mérik, a nélkül, hogy számításba vennék az újabb elméletek alapján elérhető eredményeket. Mert igaz ugyan, hogy a jövő és a jelen a mult vállain emelkedik mind magasabbra, de az is áll, hogy igen gyakran e magasabbra emelkedés csak látszat, a régi munkának új kötésben való kiadása a tartalom legkisebb megváltoztatása nélkül. Hja az ember élete — mondják talán sokan — nem arra való, hogy pedagogusok elexperimentálják egy vagy két harmadát; mert szép volna ugyan az, ha egy generatió egyszerre csak kiragadtatnék a neveléstani misériák mocsarából, s azon nagyszerű modern mesterek vezetnék be az élet s az ismeretek walhallájába, kiknek egyéb szerencsétlenségük sincs, mint hogy vastag köteteket kitevő neveléstani műveiket senkisem olvassa, legfelebb elméleti szőrszálhasogatásokban őket messze túlszárnyaló kartársaik; hanem hát nagy szerencséjére a világnak, azt bizony nem csupa tudósok kormányozzák, legalább nem olyan értelemben vett tudósok, kik az eszmék nevében száraz oldalbordákkal s kopasz fejjel magasztalják a természet csodaművét, az embert s feledik, hogy a lélek épen olyan szellemi organismus, mint a minő organismus a test, mely ugyan azon elv szerint van berendezve, mint a növényi s állati test szervezete, s épen ezen szervezetének megfelelő nevelést igényel. E nevelés módja pedig más, mint a minőt mi máig alkalmazunk, kiválóképenközépiskoláinkban. Világosítsuk meg állításunkat egy kis kitéréssel. Tagadhatatlan, hogy a helyes módszer eszköze a helyes rendszernek. S miben kell nekünk e helyes rendszert megcsinálnunk? Azon ismeretek között, melyeket részint a tárgyakról részint pedig szellemünk önmunkásságából nyerünk, tehát a melyeknek kútfejei a tapasztalás és a gondolkodás. A tapasztalást illetőleg kétségtelen, hogy amit érzékeink által bensőnkben vagy külsőképen észre nem veszünk, az reánk nézve általában nem létezik, azt semmi módon nem ismerjük, arról nem is gondolkodhatunk sem igazán, sem hamisan. A vaknak a színekről, a siketnek a hangról fogalma sem lehet, azaz tapasztalás nélkül nincs ismeret. A midőn ezt elismerjük, el kell ismernünk e másik tétel igazságát is: gondolkodás nélkül nincs ám ismeret, mert a tárgyak a puszta szenvedő észrevevés által magokat nem magyarázzák. E kettős tétel consequentiája más nem lehet, mint az, hogy érzékiségünk és eszünk ha törvényes munkásságokban nem zavartatnak, az igazságnak egyedüli kútforrásai lehetnek. De az igazságnak ismét más következményei lehetnek, melyek a nevelésre nézve legfontosabbakul kell hogy elismertessenek. Ezek: minden tanításnak első sorban a tapasztalás alapján kell kezdődnie, ebből kiindulni s azon alapulni, s hogy ennek legfőbb eszköze a magyarázás és kísérletezés s végül, hogy minden tanítás az embernek a természethez, s az embernek emberhez való viszonyával kell hogy foglalkozzék és pedig kiváló tekintettel a gyakorlati élet követelményeire s az ember úgy szólva önmaga előtti benső világára. És különösen hangzik talán, de igaz — igaz hogy a legrégibb időktől kezdve máig minden nevelési elmélet e kérdések körül forgott, de a legtöbb úgy is járt mint az a lepke, mely estve asztali lámpánk körül röpköd — talán napnak vagy nem tudom minek képzelve azt — míg aztán végre megpörköli szárnyait s nagyot esik. Ily formán vagyunk mi is a nevelés célját, mivoltát s eszközét illető nézeteinkkel. Avagy nézzünk bele középiskoláink tanterveibe s az alkalmazott módszerekbe. Nyelveket kezdünk tanítani hetenként 5—7 órán át s nyolc esztendeig vesződünk a szavak és mondatok logicus munkájával; csupa abstractio s