Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-01-22 / 4. szám

avagy nem-entitásoknak nem képzelhetjük. Kényszerülve vagyunk azokat létezőknek gondolni, a nélkül, hogy megfelelnének azon feltételeknek, a melyek mellett gon­dolhatok egyedül az existentiák. Vájjon hát Kant tanához meneküljünk-e, azt mond­ván, hogy idő és tér a gondolkodás formái, »a tudal­mas lélek apriorikus törvényei vagy állapotai?« Azonban ezen elmélet elfogadásával nagy nehézségeket akarván elmellőzni, még nagyobbakba ütköznénk. Elsőben is tel­jesen képtelenek vagyunk a tért és időt ezen hypothe­zisnek megfelelőleg az Énhez s nem a Nem-Énhez tar­tozónak tekinteni, s a midőn Kant azt állítja, hogy a tér és idő képzete azért nem küszöbölhető ki tudalmunk­ból, mert a subjectumhoz tartozik, ezzel szemben csak azt jegyezzük meg, hogyha egyszer a tudalmat kérdez­zük meg, feleletét egész terjedelmében tudomásul kell vennünk. Már pedig ezen felelet a tért és időt a subje­ctumon kívül s attól függetlenül létezőnek nyilvánítja, elannyira, hogy ezek még az esetben sem képzelhetők nem létezőknek, ha felvesszük, hogy a lélek megszűnik létezni. De meg ha a tér és idő a gondolkodás formái volnának, akkor magok sohasem lennének gondolhatok, mert teljesen lehetetlen, hogy valami ugyanazon időben anyaga és alakja is legyen a gondolkozásnak. Ha a tér és idő a gondolkozás feltételei, az esetben, ha a térre és időre gondolunk, gondolatunk feltétel nélküli leend s ha ilyen gondolat egyáltalán lehetséges, vájjon mi értelme lesz akkor az egész elméletnek ? Mindezekből kitűnik, hogy idő és tér teljesen meg­foghatlanok. A közvetlen ismeret, melylyel rólok látszó­lag birunk, bővebb vizsgálat után teljes tudatlanságnak bizonvul. Mialatt objectiv realitásukban való hitünk vál­tozatlanul megmarad, teljesen képtelenek vagyunk azt bárminemű okkal is igazolni. Az ellenkező nézet (a me­lyet fel lehet ugyan állítani, de nem a gondolatban reali­zálni) csupán arra szolgálhat, hogy vele a gondolati le­hetetlenségek számát növeljük. 2. Anyag. Az anyagot végetlenül oszthatónak, vagy atomokból állónak kell tekintenünk. Ámde végetlenül oszthatónak nem képzelhetjük már csak azért sem, mert a végetlen oszthatóságnak gondolatunkban való realizá­lása végetlen időt feltételezne; de nem gondolhatjuk az oszthatóság határát sem, mert az utolsó legkisebb rész, a melyhez eljutottunk, okvetlenül három kiterjedéssel birván, nem képzelhető olyannak, hogy osztó-sik ne le­gyen rajta át fektethető s bármily nagy legyen is össze­tartási ereje, nem vagyunk képesek egy még nagyobb szétválasztó erő eszméjét kiküszöbölni. De még ez nem elég. Ha az anyag teljesen foly­tonos volna, vagyis a tért, melyet látszólag elfoglal, tel­jesen betöltené, az esetben összenyomhatlannak kellene lennie, mert az összenyomhatóság, mely a test részecs- í kéinek, közelebb jutását feltételezi: az ezen részecskék között feltételezett üres tét' képzete nélkül elgondolhatat­lan. Továbbá a fizika egyik megcáfolhatlan törvénye, hogyha egy mozgó test egy egyenlő tömegű nyugvóba ütközik s felényi sebességgel tova haladnak: a mozgó test az eredeti sebességből a megváltozottra csakis úgy juthat át, hogy minden közbeeső sebességet felvesz. Azonban ha az anyag csakugyan teljesen betölti a tért s az anyag érintkezése teljesen absolut, akkor ezen tör­vén)', a continuitás törvénye, minden egyes összeütközés alkalmával csorbát szenved, mert az összeütközés alkal­mával a két test teljesen összefüggő tömeget képezvén s i következőleg minden részében szükségképen egyenlő se­bességgel mozogván, azoknak egyazon pillanatban két kü­lönböző gyorsasággal kellene mozogni, a mi pedig képte­lenség. Miután hát az anyag absolut sűrűsége tarthatatlan felvétel, ennélfogva a Newton-féle hypothezisre vagyunk utalva, a mely szerint az anyag szilárd atomokból áll, a melyek nem érülköznek egymással, hanem vonzó és taszító, a távolsággal változó erők által hatnak egymásra. Azon­ban ezen felvétel által a nehézség csak új alakot nyer, mert azonnal felmerül a kérdés, hogy hát ezek az ato­mok mifélék?! Ha azt mondjuk, hogy solid anyagré­szecskék, akkor ezen felvétel ugyanazon nehézségekbe ütközik, a miknek elhárítását az imént, az anyag solid voltának felvétele mellett lehetetlennek bizonyítottuk ; ha meg ezeket újból kisebb részecskék halmazául, tekintjük, ezen részecskék igényelnek hasonló, megoldást soha nem szolgáltatható vizsgálatot. Ezen nehézségek elhárí­tása végett, melyet az anyag solid voltának sziikségsze­ríileg való állítása a gondolkozás elé gördített, Boskovics az erőcentrumok elméletét állította fel. E szerint az anyag alkotó részei erőközéppontok, kiterjedésnélküli, de egymásra vonzólag s taszítókig ható pontok. Azon­ban ezen elmélet sem adja a felmerülő problémák meg­oldását, habár némely nehézségeket elenyésztet is. Ugyanis az egész elmélet az erőcentrumok felvételén nyugodván, ezek tarthatatlanságával és elképzelhetetlensegével maga is elesik. Már pedig az erőcentrumok teljesen megfog­hatlanok. Azon felvétel ugyanis, hogy ez erőközéppon­tok pontokhoz vannak kötve, a melyek még csak nem is végetlen kicsinyek, hanem általában tért sem foglal­nak el; pontokhoz, melyek meghatározott, de semmi által meg nem jelölt helyen léteznének; pontokhoz, melyek a környező, s erőközéppontot nem tartalmazó pontoktól miben sem különböznek: ezen felvétel, mon­dom, az emberi tehetséget teljesen meghaladja. Ennélfogva épúgy mint a tér és idő, az anyag is teljesen megfoghatatlan. Állítsunk bár hypotheziseket fel tetszésünk szerint, mindig azon eredményre fogunk jutni, hogy azok nem ésszerű megoldások, hanem csak egymással ellentétes absurditások között engednek vá­lasztást. 3. Mozgás. Ha valamely hajó az egyenlítő alatt oly helyzetben horgonyoz, hogy orra nyugotnak néz s p. o. a kapitány e hajó orrától a hátulja felé halad, akkor a szemlélő azon kérdésre, hogy mely irányban mozog a kapitány, bizonyára azt fogja felelni : kelet felé. Azon felvétel mellett azonban, hogy a hajó felszedte horgo­nyát s ép oly gyorsasággal, a minővel a kapitány nyugat fele tart, már nem mondhatjuk, hogy a kapitány kelet felé halad, mert ugyanannyival viszi a hajó ellenkező irány­ban s így tényleg egy helyben marad. Meggondolva azon­ban, hogy a föld a maga tengelye körül óránként körül­belül 1667 kilométernyi sebességgel forog: az igazságnak e körülmény figyelembevételével az fog megfelelni, hogy a kapitány az illető sebességgel kelet felé mozog. Csak­hogy figyelembe vévén a földnek a nap körül s a nap­rendszernek a Herkules csillagkép felé való mozgását, a nyert eredményt újra meg újra ki kell javítanunk s vé­gül bevallanunk, hogy e kérdésre a tudomány jelen álla­pota mellett helyes felelet nem adható; a mi bizonyítja, hogy a mozgásról való eszméink a legnagyobb mér­tékben hiányosak. A mi mozogni látszik, nyugvónak, s a mi nyugodni látszik, képzelmet felülhaladó gyorsa­sággal mozgónak bizonyul. És mégis a midőn kényte­lenek vagyunk belátni, hogy minden mozgás csak relatív, ugyanakkor képtelenek vagyunk az absolut mozgás esz­méjét elménkből kivetni; azon felvételt, hogy vannak a« térben szilárd'pontok, a melyekre minden mozgás, mint absolut mozgás vonatkoztatható.

Next

/
Thumbnails
Contents