Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-08-05 / 32. szám

akarták tehát az ő Urokat Istenöket teljes szívvel, teljes lélekkel. Minthogy pedig a próféták szava kihalt már közülök, kellett egy útmutató, mely őket Istenhez ve­zérelje, melynek szava kiáltani soha meg ne szűnjék, és ezt a zsidókat általában átható judaisticus szellem a törvényben találta meg. A törvény rituális rendeletei­nek megtartása, a kultus lett a legfőbb fontosságú dolog, a papok a legfontosabb személyek s a templom az Izrael életének központja. Innen érthető az a nagy részletes­ség, melylyel a templomról, kultusról, levitákról a Kró­nika beszél, az a nagy fontosság, mit a történelemben a »törvényszerű« kultusnak tulajdonít. Célja volt a krónikásnak, hogy Dávidot és Sala­mont úgy állítsa kora elé, mint az igazi zsidó király eszményképeit; hogy korukat úgy tüntesse fel, mint a theocratia virágzási korát, mely nagy volt hatalomban s dicsőségben, de ép olyan nagy volt az Úr tiszteletében is. Ezért hagyja el mindazt, ami a nagy királyokat pon­gyolában mutatná fel, vagy a mi vallásos hűségük ellen bizonyítana. E mellett a többi zsidó történetíróknál is feltalálható cél nála különösen meg van, s ez az, hogy a történelemben felmutassa Isten büntető és jutalmazó igazságosságát a hozzá hűtlenekhez vagy hívekhez. E törekvés végig húzódik az egész munkán. Végül meg­említem, hogy ha a krónikás a dávidi kor dicsőségét fényesebbnek látta, mint a milyen volt, az az elmon­dottakon kívül onnét van, hogy ő a hagyomány nagyító üvegén át nézte azt a dicsőséget. Ennyiben kívántam röviden összefoglalni a tárgya­lásban kifejtett legfőbb gondolatokat. Kecskeméthy István. KÖN Y VISMERTETÉS. Buzgóság könyve. Irta Sántha Károly. Kiadja a Luther-tár sas ág. Budapest, 1888. 338 lap. 16 Egy régi kötelezettségünknek kívánunk eleget tenni, midőn Sántha Károlynak »Buzgóság könyvétcc akarjuk t. olvasóinknak bemutatni. A jónevű szerző irói egyéniségének közelebbi jellemzését feleslegesnek tart­juk : mindnyájan ismerjük őt, hiszen jóformán két év­tized óta ő az egyetlen, ki az egyházi-, a vallásos-köl­tészet terén úgy a termelés mennyiségét, mint annak milyenségét, tartalmasságát, bensőségteljességét illetőleg, bizonyos magasabb poetai inspiratióval, hivatottsággal működik. Nemcsak formailag ügyes verselő, hanem ha­tározottan van benne költői vena is, a mely a vallásban levő fenséges iránt nemcsak érzékkel bír, de azt saját egyéniségébe áthasonítván úgy tudja kifejezésre juttatni, hogy másokban is visszhangra talál, bennök hangulatot kelt és rokonérzéseket ébreszt. Szerző Vallásos tárgyú költeményeinek s részint prózában, részint pedig verses alakban irt imáinak gyűj­teménye a »Buzgóság könyve«, a melylyel immár a második imakönyvet adja ki a »Luther-társaság« s ebből úgy látszik, mintha nem is lenne e társaságnak egyébb feladata, minthogy imakönyv-kiadó vállalattá legyen. Hát addig még jól van ez, míg egy Gyurátz, meg egy Sántha imakönyveit adja ki; s ezek megjelenését öröm­mel veheti a közönség; de mégis jó lesz az intézők­nek már egyszer más valamiről is gondoskodni, — Csak ne Luther életrajzról; ez is van már kettő és pe­dig különböző izlésű olvasókhoz mérten. A »Buzgóság könyve« szerző elhunyt anyja emlé­kének és hitvesének van ajánlva s egy »Imádkozzál« című elmélkedés és a »Mi atyánk« paraphrazisa után 12 főbb cím alatt a templomban, reggel, estve, ünnepek alkalmával, a különböző családi viszonyokban, kereszt­viseléskor, konfirmációnál stb. mondandó imákat s el­mélkedéseket tartalmaz, melyek legeslegnagyobb része igazán mélyen érző vallásos kebelből fakadt; egy oly meleg szívből, hol a vallás virágait gyöngéd kezek ápolgatták gondosan s tartják virulásban ma is. »Aján­lás«-ában ő maga mondja szerző, hogy ez imákat úgy tekinti, mint »a gyermekévek szent visszhangját a hiú világ lármája közt« s mint wszép idők hajnal harangját, bűnös világ tusája közt.« Annak a feltétlenül hivő és bizó gyermek hitnek kifejezői ez imák, mely készséggel s »öntudatosan nyugszik meg a gondolatban: hogy övéit el nem hagyja, ki mindnyájuk édes atyja.« Sem a léleknek háborgó kételyei, sem a világrendnek nagy problémái nem bántják. A mindennapi élet apró jelen­ségei, a léleknek folytonos, de ugyancsak mindennapi aggodalmai és a szívnek fájó, bántó érzései között úgy van szüksége az imára, mint a mindennapi kenyérre. És mindég megnyugszik, mert folyton közel érzi magá­hoz a Mestert, ki képes megdorgálni a szeleket és le­csillapul a vihar. Sok mélységet ad ez imáknak a biblia szelleme és szava. Nagyon sok reminiscentia van ben­nök főkép a zsoltárokból, sőt vannak egyesek, melyek egyenesen csak átírásai valamely zsoltárnak, pl. a 11. 20. és 22. stb. lapon levők; de általában az uralkodó hang az a méltóságteljes kenetesség, mit csak az ad meg valamely irónak, ha beleéli magát annyira a szent Írá­sokba, hogy még mikor nem szószerint idézi is őket, akkor is azok nyelvén és szellemében beszél. A mély­séggel karöltve jár itt a bensőség, a buzgóság és a tiszta, igaz érzés, mely természetes, közvetlen meleg­séggel hat és az imádkozóra nem azt a benyomást teszi, mintha az iró a különböző helyzetekbe, melyek számára imát kellett írnia, csak bele képzelte magát, hanem azt, hogy e helyzeteket át is élte, vagy leg­alább átérezte; úgy hogy igen kevés ima van olyan az egész gyűjteményben, a melyre azt mondhat­nók, hogy keresett, nem közvetlen, több benne a reflexió, mint a subjectiv érzés s üres frázisokkal, nagy szavakkal akarja eltakarni a valódi, érzések hiányát. Különösen a prózában írt imák között van néhány ilyen (»templomban« 9. 1. stb.), de van a verses alakúak kö­zött is egy-kettő, főleg pedig az »árva gyermek imája« (194. 1.), mely a míg méltatlanul is viseli e címet, a mennyiben nem ima, addig másfelől egy valóságos be­teges, érzelgős sopánkodást, mely túlzásaival még az anyának „lába-porát" is szeretné ölelni (?) (195. 1.). Telve van sentirnentalismussal a Cleynmann után for­dított »Búcsu a világtól« című elmélkedés (318. 1.) s ha csak a 321. lapon levő ugyancsak ő utána fordított költeményt közölte volna művében a szerző, elhittük volna Cleynmannról, hogy tartalmas s kiváló iró, kinek munkáját érdemes volt lefordítani, de így nem nagy véleménynyel lehetünk iránta. Azt a Bűestit bátran ki­hagyhatta volna szerző. Általában csak a gyűjtemény előnyére, egyöntetűbbé tételére szolgált volna, ha akár maga a szerző, akár a »Luther-társaság«-nál a bírálók bizonyos kriticismussal jártak volna a kiadandók meg­válogatásánál. Ha imakönyet akartak kiadni, akkor mind­azt, a mi nem ima — bármely szép lyrai költemény legyen is az önmagában véve, ki kellett volna hagyni; értékesíthetők lettek volna azok másutt. így például a legnagyobb elismeréssel adózom ugyan az »Anyámnak« című (196. 1.) költeménynek, mely formai tökélyével, gyönyörű gondolataival, kegyeletteljes mély érzésével

Next

/
Thumbnails
Contents