Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-07-29 / 31. szám

tehet róla ha már közvetlen tanítványai is félreértették szavait! A keresztyénség által megtestesített emberszeretet elve az istenfiuság gondolata nem igazolja egyik felekezet felsőbbségét, egyik hitrendszer helyes vagy helytelen voltát sem. Az a két reformátor, kik közül az egyik a „hoc est corpus meum" másik meg lélek az, mely megelevenít" stb. alapján szakadást idézett elő a protestantismus kebelében, meg az a harmadik is, kinek véleménye szerint az úrvacsorában a hívők a hit közvetítése utján szellemileg, de valósággal élvezik Krisztus testét és vérét stb. ép oly távol álltak a jézusi keresztvénségtől, mint az a római Antikrisztus, ki istenházát istene fogalmának teljes lealacsonyításával akarta felépíttetni. Tévedtek ők is, mert emberek voltak, még hitök is végtelenül különbözött egymásétól s bizonyosan különböznek ma is s mindig is, ha a marburgi vár termében békekötés végett tanácskozni összeülnének. A prot. theologusok mindenkor nagy előszeretettel hangsúlyozzák, hogy a keresztyénség eszméje nem föltétlenül tanító, hanem absolut individualizáló erő is, mert míg a szeretet közösségében mindenkit egyesít, addig az egyéni nemzeti s felekezeti sajátosságok kifejlődésének is tág tért nyit. Nem hiszem, hogy ezen urak értenék a mit beszélnek, pedig tudom, hogy nagy tekintélyekre is tudnak hivatkozni; maga a Szentírás szerint is a szeretetben mindnyájan egyek vagyunk. A legfontosabb dologra nézve tévednek ezek az emberek s nem is józanodnak ki soha. Ok a vallás lényegét, mely az egyes égvén, lelkében duló hivés és tudás harcát van hivatva elsimítani, összetévesztik a vallás külső cselekedetekben való nyilvánulásával. Igaz, hogy a kettő közel jár egymáshoz, de mégis két egészen különböző dolog. Az emberszeretet elvét már a keresztyénséget jóval megelőző századok is ismerték, sőt mint létünk egyik legfőbb föltételét, már a mindennapi élet tapasztalata is lelkünkbe oltá. Az egy .nemhez tartozó állatok is respectálják egymás létjogát s a kenyér felett az ember sokszor szemtelenebb harcot vív, mint az állat. A pápák ugyanazon Isten s Krisztus nevében verték arcul az emberiség lelkiismeretét több mint másfél ezredéven, a kinek nevében ma a protestáns secták huza-vonát csinálnak, egymásra tolva ki-ki szennyesét. Azon katholikus egyháznak hívei, mely egyház Luthert s Kálvint a megtestesült Belzebub küldöttének lenni tanítja, hogy meg nem esznek bennünket protestánsokat, nem azon múlik, mert Jézus azt mondá, hogy ^szeressétek még ellenségeiteket is, s áldjátok azokat, akik titeket átkoznak« stb., hanem első sorban azon mert minden egyébtől eltekintve, először is kissé nagy falat volnánk egyszerre, s meg aztán az emberek tapasztalatai, melyek minden felekezet előtt nyitott könyv gyanánt állanak a békés együttlét hasznáról, rég meggyőzték már az emberiség okosabb bár kisebb felét; hegy a lutheri és kálvini egyházak már rég nem bújtak egy ugyanazon zsákjába a protestantismusnak, nem azon mult, mert talán nem szerették egymást mint embereket, vagy mert Luther követői ma is abban látják főérdemeiket, hogy mesterök szavaira máig esküsznek s azokat az ész mindennemű ficamai útján megértetni akarnák — a kálvinistákról ugyanazt mondhatnám — hanem azon, hogy az emberrel soha ki nem olthatólag veleszületett a saját legszentebbnek vélt meggyőződéséhez való hiú ragaszkodás, mely Kálvinnal megégetteté Servétet, Lutherrel meggyülölteté Zwinglit annyira, hogy a krisztusi szeretet ama nagy apostola, talán a végtelen emberszeretet révén el sem fogadá ennek a vita végén nyújtott béke jobbját. Védje a ki tudja, vagy akarja a keresztyénségnek Jézus nevében máig úzött számtalan sok tényét, én s azt hiszem velem még sok mások is, kereken tagadjuk, hogy ez az igazi jézusi keresztyénség. »Aki szédeleg mindent kerengni vél« olvastam valahol; tudós theologusaink azt hiszik, hogv az emberek hitök kel ép abban a száraz malomban őrölnek, a melyben ők morzsolgatják a régi hitrendszerek törmelékeit, s nem veszik észre, hogy az általuk összegyúrt positiv hitrendszerhez legkisebb köze sincs egyesek hitének, s hogy az emberek anélkül is szeretik egymást, hogy a theologusok által felterített hit asztalához közösen járulnának. A Kálvin vagy Luther holt szavain, vagy confessiók betűin rágódás s az e néven való megoszlás nem a keresztyénség individualizáló hatásának eredménye, hanem egyesek nyakatekert gondolkozásának következménye, kik abban látják a protestantismus gyarapodását, ha katholikus testvéreink jót röhögnek rajtunk, hogy még mindig kifejteni törekszünk azon hittételeket, melyek a reformátorokon kezdve máig a széthúzás csiráit rejtegetik magokban. A ki nagyot akar előre ugrani, előbb néhányat hátralép; ha őseink tévedésből a hátralépésnél felejtették magokat, mi fiak nem sértjük meg emlékeiket, ha az ő szándékaikat megvalósítjuk. A protestantismus világosság forrása, s kell hogy a hit és tudás fentebb említett ellentétét megszüntesse a mennyire lehető, s az emberiséget megőrizze a lelkivakság vagy semmit hí vés poklától. E cél elérésének más útja van, mint a melyet eddig követtünk; tudják ezt jól a papok és theologus urak, mi világiak nem sokat kérünk dogmáikból, mely 61*