Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-07-15 / 29. szám

szolgáltatva a kárörvendve leskelődő hatalmas szomszédnak, ki az égnek utján földi célok felé törekszik, s csak várja a kedvező alkalmat, hogy birtokában a földi kincs és hatalomnak egyszer csak lecsapjon közibök, kiragadja kezökből azt a zászlót, melyre a tudomány, felvilágosodás, humanismus csalogató szavait irták ugyan fel, de épen ezekért végezték s végzik a legkisebb, alig számbavehető munkásságot. Nem úgy kell megvédeni tudós papjaink, theologus professoraink azt a drága szellemi hagyatékot, nem úgy ! Önök legnagyobb része látván nem látja az élet megváltozott folyását, hallva se hallja korunk megifjodott szellemének erős szárnysuhintásait; önök más világban élnek, mint éltek azok, kiknek örököseiül tekintik magokat ; félreismerték a célt, melyre az ősök vállalkoztak s ma-holnap ugy nézünk reájuk mint a Horatius parasztjára ki várja »dum defluat amnis.íc — Mi kik az élet delén már átléptünk, bár inkább az eke szarván tartottuk kezünket, mintsem időnk lett volna a nagytudományú német professorok konyháin élősködő theologusok dogmatikáit olvasgastni, más hangokat is hallottunk már a protestantismus aegise alatt hangoztatni, mint a mit ma önök legtöbbjeitől hallunk; s látunk s hallunk önöktől olyanokat, miket ezelőtt nem tapasztaltunk, tudniilik a protestantismus eszméjének elferditését, félreértését, a catholicismustól alig egy hajszálnyit különböző, sőt fogalomzavar tekintetében azt jóval felülmúló, önmagának lépten-nyomon ellentmondó hitelvi dolgokat; látunk fényes segédletú gyertyafénynyel kísért halott beszenteléseket, halotti meneteket; hallunk tanításokat, melyek talán katholikus papok szájából is szerfölött avasoknak hangzanának, de nem látjuk s nem halljuk azt, mire alsóbb s felsőbb rendűek lelke egyaránt szomjúhozik: egységes hitéletet, világosan formulázott egészséges egyházi hitelveket, melyek lépten-nyomon nem ütköznek mint az éji bogár korunknak a világról, az emberiség életéről, az élet céljáról formált tisztultabb felfogásába; nem darabolják el az embert hivő és tudó, felemás s sehogyse egész részekre; nem teszik síralomházzá az életet egy sejtelmes boldog jövő reményében ; nem látjuk az evangelium öszszeolvasztó, az emberben csakis az embert tekintő felekezeti s valláskülönbség nélkül munkáló szeretet elvét gyarapítani; de látjuk a széthúzás veszélylyel fenyegető képeit mind rikítóbb szinekkel kifestve; látjuk, hogy mily bizonytalanság, fogalomzavar, s nem ritkán elvakultság van ép azok részéről, kik hivatva volnának fényt árasztani a rájok bízottakra. Régóta feszült figyelemmel kisérem egyházi életünknek szellemi fejlődését s bár nem várom s nem is óhajtom a »Sturm und Drang Periodecc izgalmas napjainak visszatértét, de nem is látom még a protestantismus szellemének koronkénti felpezsdülését sem. Sajátságos még reactionarisnak is lethargikus nyugalom honol mindenütt, mely legfellebb az idióták, vallásos rajongók, vagy materiálisztikus hóbortokkal saturált semmithívők számát növeli, segít feloszlatni a még összetartó elemeket, még zavarosabbá tenni az amúgy is összevissza kuszált hitelvi dolgokat, de egy határozott charactert még mindezideig nem bírt magára ölteni. Szint nem vall egyik magában dünynyögő, türelmetlenkedő fél sem; homályos frázisok között kereng félve, hogy talán megtalálja önmagát érteni; egyesek nyilt sisakokkal kilépni dehogy mernének! tévedek, ki mernek, ha hátok megett az alaposan félrevezetettek, elvakultak, numerusnak fényes tömege áll s vakon esküsznek a heidelbergi, ágostai confessiókra a zsinatok végzéseinek meghalt szellemeit felidézik százados álmaikból, hogy mint bűvös boszorkányok koporsó deszkából, lókörömből, temetetlen ember hajából, szemfedőből élesztett tűzön elégessék a józan keresztyén felvilágosodás, a krisztusi önfeláldozó szeretet, az összetartás utolsó szálait is. Tanítanak hogy a fogalmakkal tisztába sohase legyenek, hogy valamikép egymást valaha meg ne értsék; beszélnek Krisztus csodatevő munkáiról, hogy annál kevésbbé lássék meg az rajtok; új életre szólítják a protestantismus holt betűinek szellemét, hogy megölhessék vele az elhivatott emberi józan észt, feledik hogy Jézus mint ember legnagyobb volt, mert mint isten kívül áll emberi gyarló felfogásunkon. Egy téren az anyagin, ott igen haladunk, hűen korunk anyagelviséget valló törekvéseihez s én megengedem ugyan, hogy az eszmei fejlődés természetes menete ezt igy követeli, de mint protestáns ember tagadom jogosultságát a szellem e réven való, habár egyidőre szóló elszenderítésének is. Ha egyházunk, értem a hazai mind három protestáns vallásfelekezetet, azon politika befolyása alatt áll, hogy előbb testileg kell megizmosodnunk, hogy szellemi fejlődésünk aztán annál biztosabb léptekkel haladhasson elő, én mint világi ember, nem értem hivatottnak magamat, hogy döntsek ez elv jeles volta felett, de jól esnék látnom, hogy az anyagi munka mellett lüktet legalább néha a szellemi élet ere is; lehet ugyan hogy sokan a szellemi élet pezsgését látják abban is, ha egy protestáns intentióju társulat közös erővel való felépítésének munkáját megakasztják, s a Cálvin