Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-01-15 / 3. szám

zett műben adott ki megint egy igazán becses és theo­logiai irodalmunkat határozottan gazdagító, szép munkát. Luthardtiiak, a hires lipcsei theol. tanárnak széles kör­ben s nagy hullámokat vert, méltó feltűnést keltett apo­logetikai előadásait birjuk immár magyar nyelven. A mint a fordító az előszóban igen helyesen jegyzi meg, Luthardt egyébb munkái mellett főleg e felolvasásaival, illetőleg azokat tartalmazó könyveivel tette nevét a leg­ismertebbé. Az előttünk levő felolvasások még 1864 telén tartattak Lipcsében. Azóta a mű tiz kiadást ért; mind­járt még 1864-ben már a 3—ik kiadást kellett belőle sajtó alá rendezni s aztán több idegen nyelvre lett le­fordítva, így 1869-ben Jeruzsálemben görög nyelven is kiadatott Dr. MirimtJuus által, a mint ezt szerző maga jelenti a 8—ik kiadáshoz irt előszavában. Csiky Lajos hittanárnak fordítása az 1883-ban megjelent 10-ik kiadás alapján készült. A mű tiz nagyobb terjedelmű előadás keretében tárgyalja a keresztyénség alapigazságait, védelmezve eze­ket a bölcsészeinek, a különböző világnézleteknek és a természettudományoknak ellenök intézett támadásaival szemben. Az első előadás a különböző világnézletek ellen­tétét mutatja fel a maguk történeti fejlődésében beszélve a keresztyénség új világnézletéről, az ős egyházról, a középkorról, a reformációról, a negativ szellem fejlődé­séről, a socinianismusról, a deismusról, a franciaországi naturalismusról, a németországi felvilágosodásról, a ratio­nalismusról, pantheismusról, materialismusról, a korunk­ban uralkodó gondolkozásmódról és a theistikus és kosmikus világnézlet között fennforgó ellentétről. Ez előadás rendkívül szellemes rövidséggel s könnyen át­tekinthető szemlélhetőséggel ismerteti meg a keresz­tyénség körében az idők folyamán felmerült s sokszor a positiv egyházi tannal, sőt magával a szentirással is merőben ellenkező világnézleteket, a melyekkel szemben folyton védekezni kellett nemcsak a hivatalos egyháznak, hanem az egyes vallásos lelkeknek is. Itt csak mintegy egy kötegbe köti össze a vesszőket, melyekkel a positiv keresztyénség a támadók részéről időnként megveretett, hogy azután későbbi előadásaiban szétszedvén a csomót, egyenként tördelje össze a vessző szálakat. De hogy kétségben ne hagyja hallgatóit s illetve olvasóit az iránt, hogy miként itél ő eleve is e különböző világnézletek felől, a felolvasás végén kimondja, hogy »a különböző gon­dolkozásmód előfeltétele és elhatározó indoka első sorban nem valamely különböző philosophia, különböző gondol­kodás, hanem a különböző érzésmód. Az érzületnek, a lélek­nek és a szívnek irányzata az, a mi utolsó (talán a »vég ?«) alapjában szellemünk gondolatainak irányzatára is elha­tározólag hat. Mert az életirányzatok ellentététől függ, hogy a világot tartjuk-e annak, a mi minket kielégít, vagy pedig az élő személyes Istent ?« (19. 1.). Ezzel a nyilatkozattal egyszersmind maga a szerző a leghíveb­ben jellemzi egész munkájának irányát és felfogását, a mennyihen a subjectivismusra fekteti a fősúlyt a val­lásos életben és célja épen az, hogy az érzületet elha­tározókig győzze meg arról a szerző előtt minden vitat­kozáson felül álló objectiv igazságról, hogy nem a világ, hanem csak az élő személyes Isten elégítheti ki az em­bert. Különben Luthardt felfogását még inkább megvi­lágítja az a mondása: »Istent még jobban érzi a lelkiis­meret és a szív, mint az értelem.« (34. 1.). Es általában Luthardt előadásait mind végig jellemzi az, hogy nem annyira a rideg értelmet akarja meggyőzni, nem az okoskodó kételkedést kívánja elnémítani, sőt bizonyos nemes türelemmel viseltetik ezek iránt s mind addig elismeri jogosultságukat, míg az embert magas, isteni rendeltetésétől el nem vonjak s méltóságának polcáról le nem szállítják ; hanem mindig épen e méltóságunkra hivatkozva, melylyel alig tétettünk kisebbekké az angya­loknál, a szívet, az érzületet akarja megnyerni, hogy ez ismerje el, miszerint emberi hivatásunknak egyedül csak a keresztyén világnézlet felel meg, minden más méltat­lan hozzánk. Innen van, hogy nemcsak az oktató tanár szól az előadásokban, hanem a szó legteljesebb értel­mében vett szónok is, a ki a tárgyalás alá vett kérdé­seket igazi művészettel oly érdekesen csoportosítja, hogy alig tudjuk a művet kezünkből letenni, úgy leköti egész figyelmünket s önkénytelenül gondolkoznunk, elmélked­nünk kell felette, a mellett, hogy valami felemelő, jóté­kony melegség ömlik el leikünkön, mit a meggyőződés­nek, a tárgy iránt való lelkesedésnek heve ébreszt ben­nünk és szívünk, érzéseink önkényt mondanak áment még akkor is, ha a boncoló ész különben azt kénytelen vallani, hogy ez vagy ama probléma nincs kellőleg megfejtve, itt még egyáltalában nincs az utolsó szó ki­mondva. Majd lesz alkalmam ez utóbbit példákkal is igazolni. De azt is el kell ismernünk, hogy az ellenkező nézetek kritikajaban szerző teljesen nyomon járó és mig Kant megtanította kritizálni és az eszméket a maguk valódi értéke szerint becsülni, addig Schleiermacher meg érezni tanította meg. A kettőt aztán, t. i. az erős kriti— cismust vegyíti a szívnek közvetlen érzéseivel, a vallá­sos léleknek tapasztalataival és az ember psychologiá­janak mély ismeretével. Az ember lelkének, e nagy ten­gernek mozdulásait jól ismeri és kincseit, mik ennek legmélyében rejlenek, felszínre tudja hozni s a közvet­lenség világításában ragyogtatni. Ismeri az ellentábort is, melylyel szemben védenie kell keresztyéni vallásos álláspontját s a tudásnak nagy tömege tárul elénk a philosophiából és a természettudományokból. Nem el­fogult irányukban, hanem csak reá mutat ama gyenge­ségeikre, hogy bebizonyított apodicticus tételeknek lenni állítanak oly gondolatokat, melyek tulaj donképen még csak hypothesisek és rosszalja amaz eljárásukat, hogy a tényleges tapasztalatokból akarnak metaphysikai dolgo­kat is eldönteni, pedig ily kérdéseknél már ők is a hit regióiba csapnak at. Reá mutat, hogy mily hibásan s felületesen vonnak az érzékelhető jelenségekből követ­keztetéseket és hogy e hibás következtetéseket cáfolha­tatlan igazságokként hirdetik. (Pl. »Mivel az agyvelő ál­tal gondolkodunk, azt következtetik, hogy maga az agyvelő az, a mi gondolkozik.ee 108. 1. stb.) A tudós cáfolás mellett, felhasználja a gúny fegyverét is igen gyakran és mindég könnyű, hajlékony vítőr az kezében s nem sújtó dorong. Éles a distinctiókban s helyesen jelöli meg a legtöbb kérdésnél a vallás és tudomány határait. így pl. tökéletesen helyes s illetve ez az egyedül jogosult és modern ember gondolkozásának megfelelő álláspont, midőn azt mondja: »A vallásnak és a theologiának van­nak olyan igazságaik, melyekről a természettudomány semmit sem tud, melyeket tagadni tehát nincsen joga ; és más oldalról a természettudomány egy sereg olyan ismeret fölött rendelkezik, melyekhez a vallásnak semmi köze sincs melyekről a theologia semmit sem tud mondani. £,s mindkettő ha ugyanazon dologról tárgyal is, annak egészen különböző oldalait veszik tekintetbe. A vallás azt mondja, hogy Isten adja nekünk a mi minden­napi kenyerünket; a természettudomány megtanít, mi­képen növekszik a gabona kívül a mezőn. Lehetne-e már mondani, hogy mert az egyik úgy van, a másik nincsen úgy? Mindeniknek meg van a maga joga, de mindeniknek a maga helyén. A határok ismerete lesz a békesség legjobb útja« stb. (61. 1.). És mily igazán és

Next

/
Thumbnails
Contents