Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)
1888-06-17 / 25. szám
mellettem, mondhatja valaki; olvassuk azonban szerző könyvének 21. lapját tovább, onnan a hol elhagytuk, mikép folytathatja azt: » Azonban Zwingii, Kálvin tanai is csakhamar elhatottak Magyarországba : ! ) s már 1527-ben számosan lehettek Zwingii követői I. Ferdinánd király ezen évben kiadott egy rendeletében éppen úgy fenyegeti szigorú büntetésekkel Karlstad.t, Zwingii és Oecolampadius követőit és híveit, mint Lutheréit. E tanok is Németországból szivárogtak be hazánkba. Wittenbergában, Melanchton Luther értelmétől némileg eltérő nézetekkel állott elő, kivált az úrvacsorai tanra vonatkozólag. Kálvin barátja levén, a Luther és Kálvin között az úrvacsorát illető vita kiegyenlítésére törekedett s így akaratlanul is a protestáns egyházszakadást mozdította elő.« így megy ez tovább is ; így ír históriát egy professor ! Szegény Melanchton! ki hitte volna, hogy valaki így belekeverjen valaha a magyarországi protestáns egyházak külön vállasának okozói közé, mikor szelíd lelkeddel éppen ennek a meggátlásáért ajánlottad a közép utat; ki hitte volna, hogy téged Luthernek kebelbarátját, valaha egy lutheránus professor azért fog tenni Kálvin barátjává, mert a békés kiegyenlítést ajánlotta ci ? Még ez sem felekezetieskedés, mondhatja valaki. Nem az ? de néhány sorral alább már ugyancsak kilóg az a bizonyos lóláb, hol szerző így folytatja a félbehagyott szöveget: »Magyar tanulók Wittenbergaban, kik a német nyelvben kevésbé voltak jártasak, kiválóan Melanchtont hallgatták, mert előadásait latin nyelven tartotta, s így nagyobb hatást tehetett reájuk, mint Luther. Midőn ezek hazájukba visszatértek, Kálvin tanának hirdetői lettek. (Jól megértsük: a wittenbergi egyetem hallgatói, a Melanchton tanítványai lettek Kálvin követői!) Igaz ugyan, hogy Kálvint megelőzőleg, még 1530-ban lépett fel Kisszebenben bizonyos János prédikátor, aki Krisztus testének az úrvacsoránál szellemi élvezetét tanította de nem boldogulhatott, részint azért, mert Luther még akkor általános tiszteletben részesült, részint azért, mert az 1548-diki országgyűlés az anabaptistákra és sacramentariusokra (a mint a kálvinistákat nevezték) a száműzetés kemény büntetését hozta.« Ez azután protestáns egyháztörténet. A szíves olvasó észreveheti B. előadásából, hogy saját felekezete részére akar avval hódítani; hangsúlyozza, hogy »Luther még akkor általános tiszteletben részesült«, s mivel a viszony lassanként megfordult, vagyis mivel Kálvin követői többen lettek, a helyett, hogy az akkori körülményeket vizsgálná j azokat figyelembe venné, s az okozati összefüggés kívánalmai szerint adná elő a dolgot úgy, a mint van, hogy t. i. j politikai, diplomatiai tapintatok azt követelték, hogy a B) Szerző, itt magyarázatot acl a jegyzetben így : »Valószínűleg már Gryneus budai tanár ismerte Zwingii nézeteit, mert Magyarországból való száműzetése után Svájcba ment, ott Báselben tanár lett, s a legelső helv, hitv.-nak (153Ó) Ö volt a szerzőjeTisztelt tanár íir! már nem ellentmondás-e ez megint ? Az úr, könyvének 3-ik lapján Giyneusról mást tanít mert ott azt írja, hogy: »Az ország fővárosában a budai egyetemen Gryneus Simon Melanchton ifjúkori barátja és Vinschemius (szerző szerint Windheim, Windsheim, Windheimius) Vitus, mint tanárok* Luther szellemében működtek. < Vagy a 3-dik vagy a 21-dik lap nem igaz a Sierző szerint is? s kell-e ennél kézzel foghatóbb bizonyíték arra, a mit felhoztam ellentmondásaira; felróttam ferdítéseire, tévedéseire, történet csinálására ? — T. E. 4) Lám, lám! Hát nem ellentmondás-e ez, már megint? Szerző ugyanazon lapon, ugyanazon kikezdésben azt tanítja fentebb, hogy: »E tanok is Németországból szivárogtak be hazánkba « Holott éppen itt is párhuzamba állíthatta volna a reformációt a magyar észjárással, a magyar szellemmel; itt is alkalma nyilt volna a magyar nemzet önálló gondolkodására hivatkozni, s így nem lett volna kénytelen mindig és mindenütt külföldi majmolásként adni elő a dolgot. — T. E. Luther követői ellen hozott szigorú törvények végre ne hajtassanak, de a reformátió újabb vívmányainak terjedése elé már gát vettessék, nehogy még nagyobb hódításokat tegyen az : elégnek tartja úgy állítani fel tételét, hogy »Zwingli, Kálvin követői nem boldogulhattakcc, melylyel megint önmagával jön ellentmondásba, hiszen — mint szószerint idéztem — azt mondja fentebb »már 1527-ben azok számosan lehettek.« Hja paraszt az más, mint a közmondás tartja, de ki nem veszi észre az egészből a lutheri dicsériádát ? íme itt van egy lap szerző munkájából, s abból magából is kimutatható az én állításom : a sok hiba, tévedés, félremagyarázás, felekezeti dicsőségek hajhászasa. S hiába mentegeti magát a szerző e lapok tisztelt szerkesztőjével; hiába emlegeti, hogy a Dogmatikát Ballagi előadásain hallgatta, az ő tanítványa volt: mivel az éppen nem látszik meg rajta; s nagyon csudálkozom, hogy még ő reá is mer hivatkozni, mert ismételten constatálnom kell, hogy szerző nem tudott menekülni könyvében attól a hagyományos parti cularismustól, sectariusságtól, mely némely írókat egészen a maga rabjává szokott tenni és a mely kizárólagos felekezeti jelleget Batizfalvi sehogy sem tudott magáról levetkőzni. De ha mégis avval akar hízelegni magának, hogy Ballagi tanítványa volt: úgy szóljon igazságot, tanítson történeti hűséggel történetet, mert így kétségbe kell vonnom, hogy ön csak valami keveset is profitirozott volna e lapok igen tisztelt, szabadelvű szerkesztőjének dogmatikai előadásain. Mert nem hihetem, hogy ma valaki józan észszel kétszinűsködést akarna tanítani. Vagy adta volna azért szerző, könyve címének a protestáns jelző helyett az evangélikus elnevezést, vagy pedig tartotta volna meg az irodalmi tisztesség korlátai között azokat a határokat, a melyek igen szépen elférnek a protestáns név alatt. S mivel szerző ezek egyikét sem tette, hanem hogy jobb üzleti cikke legyen, hangzatos címet választott könyvének, hódolt a mai humbug szokásnak, mely csak a külsőt, a cégért cicomázza, alatta rossz portékát árul, melyért kénytelen vagyok azt is kinyilatkoztatni, hogy azért cselekedett így, csakhogy megérhesse munkájának (horrendum dictu!) huszadik kiadását. Itt említem meg, hogy nem érzem magamat hivatottnak arra, miszerint a magyarországi protestáns egyház történetét megírjam valaha; úgy meg pláne nem tudok írni, hogy az se hideg, sem meleg ne legyen, mert két kulacsos életemben soha sem voltam, soha sem leszek; mindig" elmertem mondani nyiltan férfias T ' ' 1 • batorsággal, ami szívemen feküdt, éppen ez az egyenes határozott fellépés esett zokon a professor úrnak. Nem tehetek róla. De ki kell jelentenem, bármenynyire szeretem is vallásomat, egyházamat; bármennyire óhajtom is egész életemet, munkásságomat egyházam felvirágoztatására szentelni : olyan szűkkeblű felekezettességet, sectáskodást sem lelkem ismeretével, sem vallásos meggyőződésemmel soha megegyeztetni nem tudok, sem nem akarok, mint a milyen szellemmel tisztelt szerző halad (aki testvérének nevezget gúnyból!), mert tudom tisztelni, becsülni, szeretni még a leggonoszabb emberben is az embert; anynyival inkább tiszteletben tudom tartani a mások vallásos meggyőződését; az igazságot pedig bátran ki merem mondani mindenki előtt s ki is mondom, míg Isten életemet megtartja. De még sok mondani valóm van hátra. Felhagyok azért magam igazságszolgáltatásával, csak azt jelentem még ki, hogy szerző könyve sectáskodó módszere miatt
