Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-06-10 / 24. szám

minden rendes helyen a vasárnapi iskolákat, hol az iskolát bevégzett gyermekek ismételvén az ünnepnapokon más iskolákban bevégzett tanulmányaikat, különösen a lelket ébrentartó, a szívet, a tiszta s jó erkölcs megtartásában megerősítő, vallási oktatásban részt vegyenek. S ki merné már ily gondoskodás után állítani, hogy még találkozik ember, ki a tiszta erkölcsben megerősödve ne lépne az életbe ? maga a tapasztalás ! Ugyanis hányszor nem találkozunk ezerszer meg ezerszer emberekkel, kik ama kétszeres oktatáson átesvén, ritkán a célt ismerve, még ritkábban tiszta emberi lélekkel, futnak az életpályán. E nevelési rendszer ugyan, melyről szólok, hazánkban csak névleg ismeretes, az sem mindenki előtt, mint tény mondhatni egészen ismeretlen, s ha van valami, mit látni lehetne e rendszerből, az még csak csira, de ez is jobb, mintha az sem volna, mert mint a természetben tapasztaljuk, csirából lesz a százados tölgy s az eget érő cédrus 1 E nevelési rendszer az ujabbkor szüleménye, s mondhatni egyenesen Németországban Poroszországé stb. Majd ugyan ezen keletű naplójában megismertetvén röviden Fellenberg nevelési elveit, érdekes reflexiókat tesz hazánkra s ennek népnevelésére vonatkozólag : Nem lehet — mondja szerző — gondolatim fonalába nem szőni azon szent emlékezetet, mely lebegő szárnyain hazámba vezet, a dicső, szeretett hazába! hol az áldás a természet gazdag forrásából bőven csörgedez, mondhatni igen kevés munka után, melyet minden népek fennhangon hirdetnek a boldog Magyarországról. Igenis, boldog Magyarország természeti helyzete, de boldogtalan lakosaira nézve; mert alig van ország, melyben aránylag több volna a szegény, mint a miénk ; alig van ország, melyben a természet annyi kincsei mellett annyi panaszt s néha jajt is kellene hallani az éhenhalás fenyegetése miatt, mint a miénk. Van öt bő esztendő, melv áldásával másokat sírig bírna kitartani s következik rá egy mostoha, az öt bő év alatt áldása mellett beállott az éhség kínos ideje s népünk minden vagyonát, t. i. marháját, lakhelyét a kenyérért kénytelen eladni. Mi ennek oka? bizonyos, nem egyéb, ott, hol annyi gabona terem, mint nálunk, lelki szegénységnél! Ha a mi népünk gondolkodni bírna s néhány éven át dúsan termett gabonájával a jövőre is számítana, alig lehetne eset, melyben szükségről panaszkodnának; ha népünk többet tehetne a puszta gondolkodásnál, t. i. még földét is okszerűleg tudná művelni, ha a trágyát, mely utcáinkon s városaink végén hever, a földnek, mely már mindenütt oly kíváncsian várja, mint éhes az eledelt, megjavítására fordítanák, mennyivel több lenne az, amiért a német föld nagyobb részén megfeszített munkával éjet-napot egygyé tesznek, t. i. a kenyér. De a mi népünk, bár elégszer futta át a tarlóját, gazdasági kalendáriumunk vasárnapi ujságunk s minden mesterségünk után sem bírja s egyhamar nem is fogja ezt megtanulni. A balszokásokat, melyeket ők egymás fejébe vernek, nem lehet ezen uton kiirtani —• ez nem lélektani út, kivált népünkre nézve. Kimondám fentebb, hogy midőn valamely szokást — mert szokás a gazdálkodás, okulás módja —• meg akarunk változtatni, vagy valamely tudományt a nép szivébe akarunk becsempészni, mindenek felett kell annak lelki sajátságait, jellemét ismerni; ha ezt is tudjuk, Ariadné fonalát tartjuk kezünken, melynek vezetése után a szív szentek szentjébe mehetünk ; mert bár legyen az a legrosszabb szokás, mely a szívet megülte, tulajdonosának épen oly szent az, mint a jó az azt érezni, becsülni tudónak ; Valahányszor ezt nyilván támadjuk meg, munkánk nemcsak elveszett, hanem rosszabb, borzasztóbb körülmények közé jutottunk, melyben bár akaratunk legszentebb reményünk fonalát metszettük, el s a mennyből, melybe már szinte beláttunk, magunk rekesztettük ki magunkat. Ha tudjuk azt, hogy a mi népünk semmitői jobban nem irtózik, mint a tanulástól, — oka is van reá, egyfelől a szülők korán kezdik gyermekeik előtt vázul állítani fel a tanítót, ki egykor bottal fogja nyerseségeit kiérlelni, másfelől, mert a növendék igen is bő mértékben tapasztalja azt, mivel szülei fenyegették, a tanító érezhető intéseit — s mi természetesebb, mint azt hinni, hogy midőn tanítni akarják az embert, az máskép, mint ütlegek között, meg sem eshetik s a tanulástól korán elidegenedik, — mondom, ha mindezeket tudjuk, munkánk elveszett és még | százszor is el fog veszni. Azokat, kik már felnőttek, megrögzött szokásaiktól alig, vagy épen nem is lehet leszoktatni; kiket kell tehát ? az új nemzedékeket arra elkészíteni, hogy az utánna következő nemzedékre ne lehessen rá ismerni, hogy ez jelen korunk maradéka. Midőn mindezek oly elevenen szívsebzőleg állítják előmbe gazdag hazánkat; midőn minden kilátásunkat egyedül földbirtokunkba helyezhetjük : lehetetlen azon gondolatra nem jőni, melyet itt ismerni tanulok, t. i. intézeteket állítani, melyeknek ha egyszer földjük s azon egy házikójuk van, maguk magukat fentartand ják, hol a gyermek elvontván szülőitől, azon időt, mely most hasztalanul múlik el tőle, gyakorlati tanulás közt töltvén egykor mint boldog polgár lép fel a cselekvés pályáján. A haza, melynek boldog polgárai vannak, lehet-e boldogtalan ? a haza, melynek fiai erősek lélekben, testben vagyonban, lehet-e elmaradott s gyáva ! A kérdésben benne a felelet. Az ilyen intézetek munkás növendékei közt találkozni fognak, kik magukat a munkás-tanítói s nevelői pályára szánják s midőn a népet neveltük, elkészítettük a gyakorlati tanítót is. Es ez nem oly nehéz feladat mint némelyek gondolnák, mert hiszen az élet már megfejtette. Azon számos városi községek, melyek szép összeggel birnak, árváik szegényeik számára, melyek most azt úgy szólván szegényeikre vesztegetik, miért ne fordíthatnák azt egy kis egyszerű épületecske felépítésére s ugyanazon városi községek, 10—20—50, sőt 100 hold földet miért ne szakaszthatnának hozzá a várost tengerként körülfolyó s mondhatni heverő földből? Vagy tán mondja valaki, a legelőn tévelygő libák, éhező juhok és lovak megfosztatnának egy darab sétahelytől s kényelmök megcsonkíttatnék ? Hát az embernek született, szegény tehetetlen, sőt tehetős, de mostani modorunk mellett lelki szegénynek maradt ifjú nemzedéket tekintetbe sem veszítek ? Oh vannak, szomorú dolog, hogy vannak, kik erre életökben sem gondoltak egyszer; de hagyjuk őket megszokott gondolkozásuk módja mellett és azok, kik szeretnek, akarnak az emberiségért áldozatot tenni, kik mindennél szentebb kötelességnek ismerik ezt, azok tegyenek jót az emberi nemzettel, hazájukkal! Es ezen számításból kihagynék falusi polgárainkat — nem, az nem lehet! de minek is említem fel őket, hiszen nekik vannak édes atyáik, kik gyermekeikért mindent megcselekesznek, kik azt, mit a városoknak ajánlék, megtehetik; a földes urak mint már némely helyeken szép példáját adák, szintúgy szakaszthatnak egy darabka földet közös legelőjük, sőt földjükből is ; maguk a legszegényebbek, kiknek szintúgy jutott rész az isten adta földből, adhatnak néhány lépésnyit magukért, gyermekeikért. De minek töltöm én papirom ezeknek felirásával be, szavamat úgy sem hallja senki, sőt ha hallhatná, sem fogná meghallani, mert nálunk a kebel lángoló, sebesen lángoló, de épen ezért fogékony-