Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-05-20 / 21. szám

képes naptárt adta ki es abban a magyar nemzet ellen agitált, egyházi felsőbbsége megindította a fenyítő eljárást. A kishonti esperesség Szalvát hivatalvesztésre i-télte, melyet a tiszai egyházkerület fenyitő bírósága is helybenhagyott. Innen az ügy az egyetemes gyűlés törvényszék elé került, mely mint iriák, megerősítette az Ítéletet, s így a pánszláv tanító, legalább mint ilyen, nem szolgálhatja többé a pánszláv tanokat az egyház kenyerén. NECROLOG. Liszkay József 1809—1888. A alakja, a győri és pápái egyházak egykori hírneves prédikátora, a pápai főiskola volt theol. tanára s az egyháztörténelem jeles m űvelője Liszkay József Budapesten, hol teljesen visszavonulva élt, f. hó 13-án élete 79-ik évében elhunyt. Mozgalmas, de tevékény életet élt. Fényes tehetségeivel kitartó szorgalmat párosított, melyek kartársainak legkiválóbbjai közé emelék. Magas műveltsége, finom modora, impozáns külseje, fényes szónoki tehetsége által »nagy pap« hírnevére jutott s 1873-ban, midőn Nagy Mihály lemondásával a dunántúli püspöki szék megüresedett, Liszkay elől csak néhány szavazattal nyerte el Pap Gábor a püspökséget. Irodalmi munkássága az egyháztörténelem művelésében kulminált s e téren jeles részlet-irónak van elismerve : a győri egyházról szóló monográfiája és a Tóth Ferencről írott életrajza nemcsak gondos gyűjtésre, de alapos feldolgozásra is vallanak. A gyakorló lelkészet terén fényes szónoki sikerei mellett kiváló egyházkormányzó volt, minek élő bizonysága a nagy — győri gyülekezet, melynek anyagi és népnevelési ügyeit példásan rendezte. Életrajzi adatait az Uj magyar Athenás nyomán a következőkben közüljük. Liszkay József született 1809. okt. 18-án Balaton-Kisszöllősön, Zalamegyében, hol atyja, János, lelkész volt. Iskoláit Szent-Gálon kezdte, hova atyja időközben lelkészül vitetett. Közép- és főiskolai tanulmányait Pápán végezte, hol Márton és K. Sebestyén vezetése alatt kitűnő theol. készültséget tanúsított. Tanulmányai befejeztével 1832-ben előbb Pápán egy évig osztálytanító, majd Szőnyön 3 évig akad. rektor volt, mi alatt tanítói ügyésségének is kiváló jeleit adta. Már épen külföldre volt menendő, mikor Tóth Ferenc dunántúli superintendens Bécsből visszahívta és a Pongrác családhoz küldte nevelőnek, hol 1836-ig működött. Ez alatt kápláni vizsgát tévén, Perei János esperes mellé ment segédlelkésznek Felső-Örsre, honnan azonban rövid idő múlva külföldre indult, régi vágyát megvalósítandó. De Tóth Ferenc meghívása ismét más útra tereié, a menynyiben az elaggott és nyugalomba vonult K. Sebestyén helyére hívta meg tanárul a pápai főiskolába, melyállásra 1838-ban a kerületi gyűlés is megválasztotta. Exegetikai tanszéke elfoglalása előtt "külföldre ment s Berlinben egy évig tanulmányait gyarapította. A theol. tanári állásban csak öt évet töltött, mert mint már akkor hírneves szónokot a pápai egyház lelkészeid választotta. A pápai egyház zavart pénzügyeit csakhamar rendbe hozta és hasonló sikerrel forgolódott pénztárnoki hivadunántuli relormátus papság egyik kimagasló talaban is, melyre őt az egyházkerület bizalma emelte. Pápai lelkész korában a bécsi prot. theol. fakultáshoz is kapott tanári meghívást, majd kerületi tan felügyelőséggel is megkináltatott; de ő ez állások egyikét sem fogadta el, hazájában kívánván szolgálni egyháza ügyeit. 1855-ben a győri gyülekezetbe ment lelkésznek s itt is maradandó emléket szerzett magának mind a patensügyben tanúsított magatartásával, mind különösen az egyház anyagi és népnevelési ügyének rendezésével. 17 évi győri lelkészkedése alatt iskolákat és paplakot építtetett, a várostól községi segélyt eszközölt ki, a kormánytól segédlelkészség szervezésére tekintélyes öszszeget nyert. 1873-ban újra pápai pap lett, de négy ev múlva 1877-ben nyugalomba vonult és Pestre költözött, hol takarékossága által szerzett vagyonából élt egész haláláig. Visszavonulása alkalmával több rendbeli alapítványt tett a ker. tanári nyugdíj-intézetre, a pápai főiskolánál ösztöndíjakra, és a pápai egyházmegye lelkészi gyámintézeténél. A Tóth Ferenc-féle becses könytárt, melyhez mint a nagynevű püspök veje örökség utján jutott, a pápai főiskolának ajándékozta, Tóth F. egyháztörténeti kéziratai azonban, szintén ajándék

ozás utján, a Nemzeti Muzeum birtokaba jutottak, mit Liszkay tói annakidején sokan rossz néven vettek túl a Dunán. l(TT) t Irodalmi működésének súlypontja az egyvháztörténelemre esik. A »Prot. egyh. és isk. Lap« ujabb folyamaiban számos egyháztörténelmi kisebb közleménye látott napvilágot. Külön megjelent munkai közül »A nagygvőri ev. ref. egyház múltja és jelene« címűt 1868-ban bocsátotta közre s a kritika értékes monográfiának talalta. »A pápai ref. egyház levéltára, 1510—i8ii« cimű, 1875-ben megjelent regestruma nagy gondosságra valló munka. Legértékesebb műve »Tóth Ferenc dunántúli superintendens életrajza«, mely 1877-ben a Prot. theol. könyvtár IX-ik kötetében jelent meg, s a híres püspök és egyháztörténetiró nagy alakját a vő szeretetével, de a történész tárgyilagosságával domborítja ki. Az egyháztörténet mellett dolgozott még a Fördős-féle »Papi dolgozatok«-ba, lefordította, jegyzetekkel ellátta és kerülete megbízásából három ízben kiadta a Helv. Coníessiót és több éven át kiváló gonddal szerkesztette a dunántúli egyházkerületi Névtárt. Nyugalomba vonulása után egészsége is csakhamar megrendült, s e miatt az irodalmi munkálkodástól is teljesen visszavonult. Régebbi testi bántalmai és öregségi bajai a f. hó 13-án oltották ki munkás életét. A kiadott gyászjelentésen Liszkay Jenő és testvére Tarczy Zoltánné, szül. Liszkay Ilona s ennek fia Lajos ugy a maguk, mint az összes rokonság nevében benső fájdalommal tudatják szeretett édes atyjuk illetve nagy atyjának, Liszkay József nyug. vonult ref. lelkésznek a f. évi május 13-án este 6 órakor élete 79-ik évében szívszélhüdésben történt gyászos kimultát. Temetése a f. hó 13-án ment végbe, diszes közönség jelenlétében, mely előtt Papp Károly tartott az elhunyt érdemeit találólag jellemző beszédet, különösen kiemelve Liszkay szónoki tehetségét, kiváló administratív képességét és irodalmi tevékenységét. A boldogult kétségkívül a református papság legkiválóbbjai közé tartozott, kinek élete áldás, munkássága maradandó, halála veszteség az anyaszentegyházra és a tudományra nézve! Tiz évi magányában sokan elfeledték őt is, mint a közélet annyi jelesét; de a gyülekezetek, melyekben áldásosán működött, a tudomány, melyet híven szolgált és egyházi-iskolái alkotásai kegyelettel megőrzendik nevét és áldani fogják emlékét. Béke hamvaira! V. 1<\