Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-04-08 / 15. szám

tulajdonképen Virgil azon sorában rejlik, a melyben büszkén mondja: »Tu regere imperio populos Romane mementó.« A »pax Romana« az egész emberiség fölé terjeszkedett; a római birodalom .nem ismert más határt, mint a melyet a sivatagok és a lakatlan erdők alkottak. A föld azonos az »orbis Romanus-sal a melynek szélén talán még barbárok laknak, de a melynek keretén kívül a művelt emberiségnek nincs helye. A római birodalom e hivalkodása, e büszkesége látszólag a legnagyobb ellentében áll a mi erkölcsi eszméinkkel, az ember-szeretettel, az egyenlőség eszméjével, mely nem engedi hinnünk, hogy egyetlen nép, egyetlen törzs legyen hivatva arra, hogy minden más fölött uralkodjék, és úgy uralkodjék, a hogy az uralmat magának a római biztosítani akarta, karddal és erős akarattal, míg mi a hatalmat, a valóságos erőt, az általános uralmat csak a magasabb belátásnak, csak a mélyebb emberszeretetnek akarjuk tulajdonítani; és mégis — ilyenek a történet viszontagságai, ilyenek az ellentétek, a melvek közt a történeti bölcseletnek el kell . J igazodnia — épen ezen meggyőződésünkkel ellenkező és látszólag az emberiség szolgaságát előidéző uralkodási vágy és annak következményei voltak azok, a melyek az egyetemes testvériség érzetének lehetőségét megadták. És nem hiába hivatkoznak erre mint rendkívüli tényre a keresztyén apologetikus írók, nem hiába hivatkoznak arra a történetírók, a keresztyénség csakugyan csak úgy nyerhette teljes jelentőségét, a vallás csak akkor jelentkezhetett mint oly tényező, mely az egész emberiségre nézve érvényesülhet, a mely faj, a mely eredet, a mely polgári állapot korlátait nem kénytelen elismerni, sőt ledönteni képes, a mikor a római birodalom megállapította és megszerezte számára a keretet, melyben elveit érvényesíthette és terjeszthette. A, kereszténységuniversalitása épen a római hagyománya alapján alakulhatott egyedül, és így nyerhette csak azon kettős vonást: a bensőséget és az egyetemlegességet, melynek együttes birtoka megkülönbözteti minden más vallástól. Ez különbözteti meg lényegileg a buddhismustól, mely szintén azon ritka és kevés vallások egyike, a melyhez milliók és milliók járultak, a mely kezdettől fogva térítő hévtől volt áthatva, és a mely az emberiség nagy részét bizonyára a tökély és polgárosodás magasabb fokára emelte, mint a minőre nélküle vergődött volna ; csakhogy a buddhismus soha sem szolgált intézmények, soha sem szolgált, legalább nagy mérvben és keretben nem, államok megállapodásának és fejlődésének alapjául. Hiányzott a buddhismusban a felelősség érzete. Buddhának a világról és minden világi örömökről való lemondása következtében Buddha sorsát oszthatják azok, a kik hasonló lemondásra és önfeláldozásra képesek, de nem váltanak meg önmagukkal senkit, s ha példájuk lelkesít, ha szeretetük melegít is, de nem szolgál közvetlenül mások javára, mások előnyére. Ez különbözteti meg a kereszténységtől a mohammedanismust is, mely szintén térítő vallás, csakhogy karddal térít inkább, mint a meggyőződés hirdetésével, és a melynek lényege viszont nem a lelkiismeretben, hanem bizonyos szabatosan meghatározott külső cselekményekben rejlik, a melyeknek sokkal nagyobb fontosság tulajdoníttatik, mint a hitnek, a mely esetleg mögöttük lappang. Az tehát a kereszténység rendkvüli államalkotó erejének és a keresztyénség sorsa rendkívüli kivételességének történeti szempontból fő titka, hogy a kereszténység a két mozzanatot, a két utat egyesíti, és az egyedüli nagy vallás, a mely a két elvet összekapcsolja : egyrészről a meggyőződést, mert a kereszténység lényegéhez tartozik, hogy igaz keresztény csak az, a ki szívében hisz és a kit áthat az Isten iránti hit és meggyőződés ; másrészről az egyetemleges felelősséget, a mely kifejezését leli az eredendő bűn és az isteni megváltás azon két tanában, melyek épen e szempontból méltán mondattak a kereszténység alaptanainak. E két elem, a melyek által a vallás nagy államalkotó hatást gyakorolt és a történetben mint államalakulatokat megindító, intézményeket létesítő szerepelt, e két tényező egyedül és kizárólag csakis a kereszténységben egyesül ; s elég érdekes hogy a kereszténység újkori fejlődésének azon két nagy csoportja között, melyben a szellemi élet leginkább lüktet: a katholicismus és protestantismus között épen azon eltérő súly képezi a lényeges különbséget, a mely ezen elvek egyikének vagy másikának tulajdoníttatik. A protestantismusban a szabad meggyőződés, a szabad kutatás, a lelkiismeret elve válik túlnyomóvá, a mi érthetővé teszi, hogy a protestantismus aránylag az államalakulásokra közvetlenül kevesebb hatást gyakorolt, de ott, a hol irányadóvá vált, a haladást, a fejlődést sokkal erőteljesebben tette lehetővé épen a szabadság mozzanata folytán, mint a katholicismus, melyben ismét az egyetemleges felelősség elvének túlsúlya magyarázza meg azon irányt és befolyást, melyet az államéletre gyakorolni törekszik. Már most, midőn félek, hogy türelmükkel már is visszaéltem — mielőtt előadásomat, melynek tárgyát egyébiránt úgy is csak jeleztem, befejezném, — egy kérdést kell szükségkép felvetni, és ez az, hogy, ha tényleg azt látjuk, hogy csak a keresztény vallás volt az, — mert csakis ez volt — a mely állandó és nagykörű polgárosodásra kiterjeszkedő államintézményekben lelt kifejezést, a mely az államalakulásokra lényeges befolyást gyakorolt, és pedig azért, mivel úgy a szabadság mint a testvériség, úgy a lelkiismereti, mint az egyetemleges felelősség elveit megtestesítette, ha az ma már ilynemű szerepét a politikai életre — legalább a mint látszik — befejezte, és ma már mindenütt inkább a meggyőződésben terjeszkedik, ma következményeit és gyümölcseit inkább az egyéni élet körében termi meg, mint az egyetemleges közösségben, — lesz-e még a vallásnak jövőben is ily államalkotó ereje ? A kik csak annak ismétlését hiszik lehetőnek, a mit a történelemben, a múltban már is szemléltek, vagy a kik csak azt várják, hogy ugyanazon módon lehet változott gondolkozás, másnemű igények, másnemű követelmények és másnemű lelki állapotok közt hatni, mint* a hogyan hatott valamely tényező a múltban — azok talán, ha igénylő feleletet is adnak erre, de oly alakban adják ezt, mint a minőben — azt hiszem — mindenkinek, a ki mélyebbre tekint a történetbe, feltétlenül vissza kell utasítania. Valamint nem hiszünk a hazajáró lelkekben, úgy nem hiszünk abban sem, hogy oly alakban, oly intézmények által gyakorolhasson valamely, bárminő fontos tényezője a polgárosodásnak újra hatást, mint a hogy gyakorolt akkor, a mikor titkát, körülményeit az emberek még egyáltalán nem ismerték, a mikor indokairól és következményeiről nem voltak és nem lehettek felvilágosítva, és a mikor a közönségekre gyakorolt hatás csak egyesek által és egyesek érdeke közvetítésével volt lehető, míg ma az csak valóban oly tényezők mellett lehetséges, a melyek mindenki keblében érző húrt érintenek, a melyek mindenkire kiterjednek. A közvélemény ma sokkal hatalmasabb, az általános betekintés azon