Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-04-01 / 14. szám

mi volt Olaszországban, Délnémetországban csak rövid évtizedekkel ezelőtt, és látni fogjuk, hogy a kincs, melyet valóban megbecsülhetlennek érzünk, melyet a vallás lényegétől is ma már elválaszthatlannak tartunk, aránylag mi uj időben szereztetett meg az emberiség részére. Ha visszaemlékezünk arra, hogy az üldözők névsorában kiket olvasunk, hogy azon névsorban nem hiányzanak a legnagyobb lángeszűek, nem a legforróbb szeretettől áthatott szívek, nem a legkiválóbb elmék, nem gyakran még azok sem, kiktől a vallási regeneratió és a vallásosság bensőbbé válta az új korban tulajdonképen ered, — csak Genfre és Calvinra hivatkozom például — akkor érezzük, hogy minő kivételes kincs ez, melyet a modern európai keresztyén polgárosodás tagjai számára biztosít; sőt ha csak két századdal hátrább tekint szemünk, ha csak a harminc éves háború előtti időket, vagy még a reformátiót közvetlenül megelőző korszakot nézzük, meggyőződhetünk arról, hogy az egész állami rend lényegileg nem oly valamin sarkalt, a mit ma már természetesnek, magától értetődőnek tartunk, hanem ennek ellenkezőjén: a vallási meggyőződés kényszerén, a vallás egységének fogalmán; viszont némileg meghökkenünk, és az emberiség és a polgárosodás haladása fölött e tekintetben kételvünk ébred, ha távolabbi időkre és távol j ' fekvő világrészek példájára gondolunk. Sok esetebn látjuk, hogy a barbár, a teljesen idegen, a miénktől minden tekintetben elütő műveltségű népeknél a tűrelmetesség uralma régente is fennállott. A Keleten, Chinának és Japánnak népei hosszú ideig, addig a mig egyáltalában az idegentől és az idegennel együtt ennek tanaitól nem féltek, teljesen szabad tért engedtek saját körükben az ott keletkezett legkülönbözőbb meggyőződéseknek. A régi Indiában évezredek előtt a vallási türelmetességet majdnem ugyanazon szavakkal és érvekkel hirdették, a melyekkel Spinozától fogva mai napig a legkiválóbb európai gondolkodók védik. Alig tiz esztendeje, hogy India észak-nyugati részében számos feliratú követ találtak ama korból, a mely Nagy Sándor idejét körülbelül a második nemzedékben követte, melyet tehát 300 vagy 250-el Kr. e. jelezhetünk. Ezen feliratokban látjuk, hogy egy igen hatalmas indiai fejedelem, a kinek más nyoma a történetben alig maradt meg, Priyadasi, rendeleteket, tesz közzé, melyekben vallási meggyőződését és azon törvényt hirdeti, a melyet alattvalói részére megállapít; ezen rendeletek, szövegében találjuk a követkevő tételeket: »Priyadasi király, az istenek kegyeltje, kívánja, hogy minden felekezet mindenütt lakhassék, miután meganynyian az érzékek szolgaságát és a lélek tisztaságát tűzik ki tanaik céljául; de a lélek — tudjuk — mindig mozgékony és ingatag akaratában, mozgékony és ingatag ragaszkodásában, és ennek következtében nem akarjuk, hogy annak külső korlát gátat képezzen.« Ismét egy igen hosszú és igen érdekes feliratban, melynek kezdete az, hogy »mindent a vallásért és mindent a vallás által, mert a vallás az erkölcsök biztosítékait, kiterjeszkedik arra, hogy a legkülönbözőbb felekezeteknek egyetértésben kell együtt élni, mert megannyinak célja közös; az egyetértés az egyedüli jó, azon értelemben, hogy kiki szívesen hallgassa meg mindegyik másnak a hitét. Oly kijelentések ezek, a melyek bámulattal töltenek el azon kor iránt, a melyben ezek kel-» tek, de a melyek sem a görög bölcsészettel, sem a keresztény tannal semminemű összefüggésben nincsenek, sőt a melyek annyira általános tanok alapján eszközöltettek, hogy még máig sincsen teljesen tisztázva, vájjon a buddhismus tanait fogadta-e el Priyadasi hivatalos vallásul, vagy pedig az ind philosophiának valamelyik ágát, mely azonban a buddha tannal mindenesetre szoros rokonságban állott. Látjuk tehát, hogy nem mai keletűek, hogy nem csak a kereszténység kebelében nőttek kizárólag azon elvek, a melyeket ma mint maguktól értetődőket, de a melyeket még csak két század előtt is mint a többség részéről visszautasítottakat találjuk. Igaz, hogy azon vallási tűrelmetesség, melyet egy kezdetleges, félművelt, vagy a miénktől teljesen elütő miveltségű népnél találunk, gyakran nem vallásosságból, hanem közönyösségből ered; részben mivel minden polytheistikus vallás, mely bő körre terjed ki, türelmetes, mert minden nép saját isteneit magára vonatkozólag méltán hatalommal bírónak ismeri el, s mihelyt több ilyet ismer el, nincsen ok, hogy a mást tisztelőt, ha különben ellenségének nem tekinti, meggyőződéseiben, áldozataiban korlátolja. Lényegileg tehát ezen kezdetleges tűrelmetesség, mely külsőleg annyi tekintetben hasonlít a mienkhez, annak következménye, hogy akkor a vallás nem annyira az emberi meggyőződés folyomát^ának, a vallás lényege nem annyira az emberi meggyőződésben rejlőnek tekintetett, mint inkább törzsi, népies sajátságnak, mely szükségkép különbözik az emberek eredete szerint, körülbelül úgy, a mint hogy a római birodalom bukása után tudjuk, hogy a különböző barbár királyságokban, sőt még Nagy Károly birodalmában is a különböző törzsbeliekre vonatkozólag egy és ugyanazon államban egy és ugyanazon király uralma alatt, egy és ugyanazon helyen különböző jog alkalmaztatott; mert azt tartották, hogy a jog a vérhez van nőve, a törzsi sajátságokhoz tartozik, épen úgy, mint a nyelv. Nálunk sem egy, sem más tekintetben nincsen ez így. Mi nem azt tiszteljük másban, hogy eredeténél, hogy magánvonatkozásainál fogva esetleg más körhöz tartozik, mint mi, és nem ezért engedünk neki szabadságot, a mi tökéletesen összeférne azzal, hogy türelmetlenek legyenek az emberek a saját körükhöz tartozók irányában, ha azok annak szokásaival, annak hitével ellenkeznek ; hanem mi a meggyőződés szabadságát tiszteljük. Mi tudjuk, hogy a vallás a lélek benső hitéből fakad, hogy becse lényegileg abban áll, hogy azon aspiratioknak ad kifejezést, melyeket kiki a legmagasabb iránt táplál, hogy azon érzelmeket gyűjti egybe, a melyek a végtelen, az általános, még az emberszeretetet is felülmúló meggyőződés és kegyesség iránt a szívben lakoznak. Nálunk ma még az is, a ki meg van győződve hogy az ő hite az egyedül üdvözítő, nem kételkedik abban, hogy ezen hitnek arra, hogy becses — de többet mondok — arra, hogy tiszteletre méltó legyen, teljes szabadon kell az illető által elfogadtatnia, és hogy mindenkinek első kötelessége : őszintén, a maga módja, a maga tehetsége, a saját meggyőződése szerint bensőleg imádkozni; nem számítja be 111a még a legtürelmetlenebb, a dogma kizárólagosságát és kizárólagos üdvözítő erejét fentartó egyház sem a leggyőzhetlen tudatlanságot olyannak, a mely erkölcsi hatálylyal járna, a mely az erkölcsi értéket lényegesen csökkentené. Egyébiránt hasonló gondolatmenetet találunk az Antoninok korában Rómában is, csakhogy egy különbséggel. Mig ma ezen gondolatmenet áthat mindenkit, a ki vallásos meggyőződéssel bír, és ennek folyománya, ennek mulhatlan kiegészítő része, addig az Ántoninok korában még csak néhány kiváltságos bölcsésznek volt sajátja, néhány egyénnek, a kik messze kiemelkedtek a többiek fölé, és a kiknek nyilatkozatai, évezredek mul' J 1