Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)
1888-01-08 / 2. szám
szintén nem csekély számmal — oly anyaegyházak, melyek két egyénnek : rendes lelkésznek és tanítónak a fenntartását nem bírják meg, de megbírnák egv égvén fenntartását, a ki lehetne o a>/ üj 7 lelkész és tanító egy személyben, ha képesítve volna mind a kettőre (a mi ily esetben elengedhetetlen feltétel) s kettős hivatalát jól is elvégezné, tisztességesen meg is élhetne belőle. De vannak viszont — a magokat fenntartani nem képes nagy számú anyaegyházak közt, és pedig ezeknek nagyobb része, olyanok, melyeknek fenntartása nemzeti és íelekezeti érdek, melyeket affiliálni nem szabad, máshoz csatolni már csak a távolság miatt sem lehet — melyeket tehát -egv vagv más úton, de állandóan segélyezni kell. Hogy az ilyenek, az egyetemes Közalap korlátolt segélyforrásaiból segélyezhetők s fentarthatók legyenek: a két előbbi kategóriába tartozókat el kell vonni a segélyezés alól s mintegy a mulhatlanul segélyezendők útjából félrehatolni ; s a Kerkapoly- és Mocsáry-féle pót javaslatokban említett módokon kell rajtok segíteni. Azért az egyházmegyék és egyházkerületek első teendője, s arra tel is vannak híva a Konvent által : szorosan számbavenni és kimutatni azokat az egyházakat, melyek 1. affiliálhatók vagy csoportosíthatók, a nélkül, hogy önálló külön anyaegyházi minőségük elvesztéséből rájok — s általuk egyetemes egyházunkra — nemzeti vagy hitfelekezeti veszély származnék; 2. a melyekben, anyaegyházi minőségük fentartása mellett a lelkészi és tanítói hivatal s javadalom ' egyesíthető, egy egyénben összpontosítható, a nélkül, hogy akár egyik, akár másik szolgálat tetemesebben szenvedne. Ne áltassuk azonban magunkat azzal, hogy ez úton valami sokat fognánk nyerni. Szellemileg ugyan semmit, sőt bizonyos a veszteség. Egy az, hogy az afíiliált. vagy csoportosított egyház, mind a lelki gondban, mind anyagi ügyei vezetésében, mindenesetre veszít, ha nincs folyvást kebelében élő s működő lelkésze, csak — mint Erdélyben mondják — beszolgáló-ja. A lelkészi felfogásnak is nagy átalakuláson kellene átmennie, hogy a szintoly tisztes tanítói állást és szolgálatot magára nézve ha nem is épen megalázónak, de bizonyos fokig kelletlennek ne tartsa; s bár bizonyos szolgálati időn tul az öreg tanító sem igen nagy kedvvel tanít, de az öreg lelkész még kevésbbé. így tehát a szolgálat mindenesetre veszíteni fog, akár egyik akár másik módon való összefoglalással. A másik az, hogy még a legkisebb s legszerényebb anyaegyház sem könnyen hajlandó feladni anyaegyházi minőségét s annak avagy csak azt az attribútumát sem, hogy külön lelkésze s külön tanítója legyen, s inkább elszíveli, hogy nyomorogjon mind a kettő, mintsem a két javadalom egyesítésével egy embert élhetővé tegyen: akár egy közös lelkészt, akár egy lelkész-tanítót. r,n tehát az első okból (a szolgálat érdekéből) e módhoz csak szükségtől kényszerítve s nem szívesen nyúlok; a másik okból (az egyházak önállósági hajlamát ismerve s méltányolva) nem sokat várok e módok alkalmazásától. De itt-ott talán mégis sikerülni fog s ha nem sokat — valamit nyerünk arra a célra, hogy a hol lehetséges, a mint Mocsáry helyesen kifejezte, kevesbítsük a szükségletet. Menjünk tovább egy lépéssel. Ha az egyházmegyék és kerületek számbaveszik s kimutatják, mely helyeken s mily mérvben és alakban lehet akár az affiliatió és csoportosítás (körlelkészség), akár a lelkésztanítóság intézményét — természetesen majd csak az illető állomások megüresedésének bekövetkezésével — életbe léptetni: azzal egyszersmind ki íog tűnni, melyek azok az egyházak s azok a lelkészi állomások, a melyeket állandóan segélyezni kell, hogy fenmaradhassanak s a folytonos nyomor tengődéséből kiemeltessenek. Ha a négy éven át az egyetemes Konvent előtt megfordult segély-kérvényeken végig pillantunk, előre láthatjuk, hogy ezek száma tetemes lesz s hogy egyszerre — vagy csak néhány év alatt is — azok mindenikén állandóan a fenállhatásukat és lételöket biztosító tőke megteremtése által segítve legyen: azt a legvérmesebb remény sem várhatja. De ha a munkához soha nem kezdünk, vagy azt csak halogatjuk is, a Danaidák hordójának eddigi töltögetésével soha sem, vagy csak annál később érünk véget. Nézzünk tehát a tőke-teremtési javaslatok szemébe s vizsgáljuk meg azok alkalmazhatóságát és alkalmaztatásuk mértékét. Szász Domokos, erdélyi püspök azzal az indítványnyal lépett a Konvent elé, hogy egyes — folyvást segélyre szoruló — egyházak és lelkészi állomások részére, illetőleg azoknak mintegy megalapítására, részint a Közalapnak már is meglevő (mintegy 300,000 forint) tőkéiből, részint az egyházkerületek, egyházmegyék, esetleg egyes egyházaknak saját rendeltetéssel biró tőkéiből, a szükséghez képest alkossan tőkéket — melyeket a tőke 11 /2 százalékával, vagyis 1000 forint tőkét évi 15 forinttal 32 év alatt refundálván *), addig magának a Közalap*) Ki van számítva, hogy i1 tésével, a tőke 32 év alatt helyre áll.
