Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-03-18 / 12. szám

Még csak nem is állandó búcsújáróhely. Már pedig, a mint a periodicus források sohasem érnek fel az állandóan csörgedezőkkel: úgy a csak időszakonként látogatott' búcsújáróhelyek sem állják ki a versenyt a váltakozva kissebb-nagyobb mértékben ugyan, de időhöz nem kötötten, szakadatlanul látogatott búcsújáróhelyekkel. Csupán egy alkalom van, midőn Pétervár helyzetéből folyólag, a pétervári lavrában annyian vagy tán még többen fordulnak meg, mint a moszkvaiban vagy a kieviben. Háború kitörésekor tódul a Nevszki-lavrába a sok katona, hogy megszenteltesse a barátokkal fegyvereit. Európában még csak három nép van, melynek harcosai mindenkor megszentelt fegyverekkel mennek tűzbe. Az egyik a török, mely Konstantinápolyban a szelamlik vagyis a szultánnak a mecsetbe menetele napján, a szent pénteki napon áldatja meg imámjaival hadi szereit; a másik a spanyol, mely kibontott zászlókkal, hadi rend és teljes katonai díszben, csengő muzsikával vonul nagy misére, s annak végeztével szentelt vízzel hinteti meg a fegyvereket; a harmadik az orosz, mely a fegyverek megáldatása után szent amuletekkel is bőven ellátja magát. Ily rendkívüli alkalmak kivételével a pétervári lavra nagyobb néptömeget csupán bizonyos meghatározott szent napokon lát falai közt, nem úgy mint a Pecserszkajavagy a Szergiusz-lavra, hol permanens a búcsújárás. »Kiev — mondja Anatole Leroy-Beaulieu (Revue des deux mondes, 15 aout, 1887.) — a keresztyén-világnak, sőt talán a föld kerekségének legnagyobb búcsújáró helyévé lett. Mondják, hogy egyetlen évben, 1886-ban, közel egy millió zarándok fordult meg ottan.« A szent földre is orosz zarándok, még pedig közönséges paraszt ember több megy évenként, mint egyéb keresztyén együttvéve. És e kitünőleg búcsújáró nép, semmi vonzódást nem érez a pétervári lavra és szent ereklyéi iránt. Mikor például én jártam ott, tavaly július végén, csupa idegent, más helyről való oroszt és külföldieket láttam a monostorban, igazhitű paraszt búcsússal azonban nem találkoztam. Hogy miért nem? azt hiszem nyitjára akadtam. Az orosz népnek mindenesetre legjellemzőbb vonásai közé tartozik a traditiók tisztelete, az a conservatizmus, mely pl. nem engedi meg, hogy hűtlenné váljék a régi két lavrához, s odaszokjék a friss alapítású pétervárihoz. Ez a conservatizmus elvitázhatlan s világosan tükröződik vissza nemcsak politikai, hanem egyházi institutióikon is. Ide s tova ezer esztendeje, hogy az orosz nép a görög-orthodox vallásra tért, s azon nagy idő alatt úgyszólván minden változás nélkül őrizte meg ősei hitét. Az isteni szolgálatot nem igyekezett művésziebbé tenni, mint a román népek, s nem törekedett hitéletének bensőségét gyarapítani, mint a germán fajok. Hitelveik ma is a 325-től 869-ig tartott hét első egyetemes zsinat határozataiban gyökereznek, a mi azt jelenti, hogy ma is a kora-középkor álláspontján vesztegelnek. Még a pápaság is, valahányszor kísérletet tett visszahódításukra, saját benső természete ellenére, alkalmazkodni próbált dogmatikájukhoz. Bele egyezett, hogy a görög szertartásból maradjon ki, hogy a szentlélek a fiútól is (filioque) származik. 1438-ban a firenzei zsinat a görögökre való tekintetből minősíté puszta véleménynyé, facultativ hitcikkelylyé a purgatórium tanát, melyet azok mindig elvetettek. A világi papok házasságára s az úrvacsorának mindkét szín alatti kiszolgáltatására szintén szemet hunyt a pápaság; mert a görög-orthodoxok passiv ellenállása, conservativ magatartása nem engedett egy hajszálnyit sem, minek következtében, napjainkban a dogmatikai ellentétek a két egyház között kiegyenlíthetetlenekké valtak. A pápaság egyetemes püspökségén kívül ugyanis két oly dogma hirdettetett ki? melyeket a keleti egyház semmikép sem hozhat összhangba saját tanaival. Az egyik »Szűz Mária szeplőtlen fogantatásának« 1854-ben kimondott dogmája; a másik az 1870-iki, t. i. »a pápa személyes csalhatatlanságának dogmája, mihelyt ex cathedra beszél.« Ezek a — legalább formailag mindenkép újításoknak veendő dogmák, meglábolhatlan örvényt támasztottak a Curia és a görög egyház között. A cári egyház midőn ama dogmákat visszautasította, méltán hivatkozhatott volna a traditiók föltétlen tiszteletére, mely nálok erősebb mindennél, s melylyel a cári politikának mindenkor számot kell vetnie. Nyilvánvaló ez, a naptár és az ünnepek sokat bolygatott kérdésében. A Julianum kalendárium, mely ma már tizenegy évvel marad hátra a napév mögött: sokak szemében mintegy kifejezi azt a hátramaradást, melyben az orosz világ van a nyugat-európaival szemben. E naptár érvényben tartása egyértelmű lenne azzal, mintha Caesar óta nem mozdult volna a világ. Mindamellett, Oroszország nem csak ősi földjén tartja érvényben azt az ócska s hibás naptárt, hanem rákényszeríté Lengyelországra is, Kopernicus hazájára, mely akkor a midőn orosz kézre került, már a Gergely-féle naptárt használta. Az orosz kormány azonban nem vetheti el a juliusi naptárt. Mihelyt a nép lelkiismerétéről van szó, a cári mindenhatóság sem érzi magát korlátlannak. A néphit, vagy a nép előítéletei még az autocratiánál is erősebbek. A Gregorianum-kalendárium elfogad sában azt a nehézséget, hogy az egy pápa műve s arról neveztetik, még valamikép le lehetne győzni; de nem lehetne a nép ellenzését, mely a napok megállapított rendjének felforgatásában minden fennálló elleni forradalmi merényletet látna. Orosz államférfiak s írók is úgy gondolkodnak, hogy a kalendárium megváltoztatása — bármennyire diktálná a józanész — a nép hagyománytisztelete miatt teljes lehetetlenség. Oroszországban tömérdek az ünnep, melyeket azonban nem úgy ülnek meg mint az angolok, kiknek