Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-02-26 / 9. szám

259 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 260 áratatlanságának fogva két elem, a társadalom e két véglete a legnagyobb mértékben találkozik, s a legnagyobb tömegekben tömörül össze, a hol ezerek laknak fényes palotákban s százezerek nyomorognak pinceszobákban és hónapos ágyakon, sőt utcasarkon fedéltelenül — szóval a nagy városokban bizonyul igaznak Mirabeau marquisnak erélyes, de mindig igaz szava — hogy az ember is,, mint az alma, nagy halomban könnyen rothaddsnak indul. De nem kell gondolni, hogy falun, a természet ölén, a hol a társadalom ily végletei nem érintkeznek, a hol úgyszólván egyöntetű, hasonló sorsú nép kisebb tömegekben lakik — a bűn nem tenyészne. Csak a költői képzelet láthatja már az ártatlanság arkadiájának a falut; az erkölcsbuvár mindenütt setét penészfoltokat lát az egyszerű nép fehér mezén ; s a pap, a ki hivatásánál kell hogy erkölcsbuvár legyen, nem hunyhat szemet népünk erkölcsi romlása előtt. Nekem az utóbbi években mint lelkésznek a fővárosi lakosság különböző rétegeiben nyilt alkalmam tapasztalatokat tenni, a mellett, püspöki hivatalomnál fogva alkalmam volt nagy terjedelmű, a Duna mindkét partján szélesen elterjedő egyházkerületem különböző egyházmegyéit s azokban minden egyes anya- és leány egyházat sorban meglátogatni. Az egyházi és iskolai élet működésén kívül — a vallásos élettel különben is a legszorosabban összefüggő erkölcsi élet jelenségeire kiváló gondot fordítottam, sőt megvallom, egyházlátogatásaim legfőbb szempontja nem az egyházkormányzati, hanem a vallás-erkölcsi volt. Módját találtam mindenütt a nép erkölcsi életének az literére tenni kezemet, s fájdalommal — néha szinte szívszaggató fájdalommal és borzadálylyal láttam — hogy népünk, hagyományos erkölcsű jó magyar népünk, míg máskülönben szemmel láthatólag halad, fejlődik, értelmesbedik és gyarapszik — mint siklik alá másfelöl a bűn lejtőjén — - bizonyos megnevezhető, kézzel fogható uralkodó bűnöknek mint lesz rabjává, mondhatni martalékává s mint rohan hanyatt-homlok vesztébe. Ne higyjék t. hallgatóim, hogy túlozok, vagy hogy a kathedrai szónok beszél belőlem, a ki kötelességének tartaná minél feketébbnek festeni a bűnt, hogy azt megutáltassa s attól elrettentse az embereket. Bűn mindig volt a világon, sőt volt és van minden emberben, mert a legtisztább szív sem egészen tiszta minden bűntől s nem tökéletes az erényben. De mikor a bűnt nem az egyesekben jelentkezni — hanem a társadalomban ragály módjára terjedni látjuk, a mint ragad az érintkezés által s megmételyez egész nemzedéket, egész községeket, vidékeket, szóval nem az egyszerű bűn — hanem az uralkodó bűn alakjában jelenik meg: ez már mélyen megdöbbentő s komoly gondolkozásra intő jelenség; megszűnik csupán erkölcsi kérdés lenni és a szó legteljesebb értelmében társadalmi kérdéssé válik. Felismerni a bajt és szemébe nézni — s azután forrásait keresve gyógyszereit kutatni, oly kötelesség, mely elől egy becsületes ember sem térhet ki, s még kevésbbé az elől, hogy a gyógyításhoz tehetsége szerint járuljon s annak érdekében minden lehetőt megtegyen. Mint már mondottam, a bűnügyi statisztika számoszlopainak s azok csoportosításának bonyolult tévegeibe bocsátkozni nem célom ; egyelőre nem is tulajdonképen úgynevezett bűntettekkel van dolgom. Tolvajok, rablók, gyilkosok, a X parancsolat áthágói mindig voltak s lesznek — számuknak csökkentésére mi hatással van egyfelől a civilizatió terjedése, másfelől a megtorlás, a büntetések — külön kérdés, mely messze vezet célomtól s melyet legfölebb csak érinthetek később. Azok a bűnök, a melyekről én első sorban szólok, nem ebbe a rovatba tartoznak , ámbár tagadhatatlan az összefüggés köztök, mert az említett nagy bűntettek forrásai ugyanazok, mint emezekéi. Én a rendetlen s erkölcstelen élet egyre növekedő s aggasztóbbá váló tüneteiről akarok szólani, minők az iszákosság, a pazarlás, a fajtalanság, melyek a megszokás által valódi bűnökké válnak, a legnagyobb bűntettekre vezetnek s ugyanazokból a közös forrásokból erednek, mint a vétkek és bűnök átalában. E közös források, a melyekre minden bűn vissza vezethető, a szenvedély s az általa táplált vétkes hajlamok — és a szükség s az abból eredő kétségbeesés. Először ez utóbbival kívánok foglalkozni, mert az előbbit is sokszor ez költi fel és táplálja, ha nem épen szüli is. Kétségtelen, hogy a civilizatió, melytől senki, a legalantibb társadalmi néposztálybeli sem zárkózhatik el teljesen, nagy mértékben megszaporította az emberek szükségeit; de ugyanazon, vagy még nagyobb arányokban is növelte az egyesek keresetforrásait s a közjólétet, bs még is azt tapasztaljuk, hogy francia, közmondás szerint, l'appetit vient en mangeant, (evés közben jő meg >az étvágy), az emberek minél több szükségüket kielégíthetik, annál több új szükséget teremtenek magoknak s vágyaik betelésével újabb vágyak annál égetőbb szomját érzik. így /