Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-02-19 / 8. szám

Az első pont nagyon jó bizonyíték arra, hogy mennyire ohajtották a békességet, s hogy Isten »megromlott hazánkban s édes nemzetünkben a nagy vérontást s régtől fogva való hadakozást megszüntesse« közimádkozásokat rendel el s egy napot ünneppé szenteltet minden hónapban, a meg nem tartókat az ekklézsiából való kirekesztéssel fenyegetvén. Elő bizonyítéka ez annak, hogy az 1707-diki dunántúli hadjáratról mi* képpen gondolkoztak a református papok. A második az Isten káromlókat megbüntettetni rendeli. Az erkölcstelen életűeket, lakmározókat, úrvacsorával nem élőket szigorúan bünteti. Lelkipásztoroknak, tanítóknak megtiltja, hogy muzsika szó, vagy hegedűvel való lakodalmakban megjelenjenek, sőt a kinek házánál az hallatik, az egyházból kirekesztetik. (IV.) Jótékonyan ható volt a közerkölcsiségre azon rendelete is (VII), hogy az új házasok között nincsen-e valami akadály és (VIII.) ennek igazolásául bizonyítvány előmutatását követeli, mihelyt valamelyik fél vidéki. A hét három utolsó napján a lakodalmak tartását nem engedi meg (IX.) mivel ez elvonja őket a temptomtól. De különösen felhívja figyelmünket a X. pont. A vasárnap délután tartani szokott prédikációk helyett a Heidelbergi káté magyarázását rendeli, hogy mindenek értsék hitünk ágazatit. De még ennél is fontosabb azon intézkedése, hogy t

a leány gyermekek a katekizmusra és a zsoltárokra megtaníttassanak.'1

Ki nem látja, hogy vallásos, istenfélő anyák neveléséről és képzéséről van itt szó, s úgy tetszik, nagyon tudták az ősök, hogy az édes anyák nevelik a gyermekeket, s hogy azok vallásosak legyenek : már gyermekségük idején, jókor gondoskodnak róla. És ma kinek van arra gondja, hogy az atyák nyomdokait kövesse? De nem csak az egyház tagjairól, hanem tiszteletes uraimról is szól az ének: »akik egyszer kezeiket az ekeszarvára tevén e világiakra vissza néznek, undok nyerészkedésnek okáért maguk, vagy feleségeik vásárról vásárra^ járnak, mivel két úrnak szolgálni nem lehet : tisztÜKtől eltiltassanak.« A pap csendes és zaj, lárma nélküli mulatságokban jelenjék csak meg, s még családja is tartózkodjék a botrányos vigasságoktól (XV.) Úgy maguk mint feleségeik tisztességes öltözetet viseljenek ; s ugyancsak elitéli a tiszteletes asszonyomat, ha »<? homlokra szemöldökig le enyvezett hajat visel* s a mai kornak is oly kedvenc — de éppen nem szép divatját tisztességes asszonyokhoz illendőnek nem tartja, hanem e helyett belső ékességet ajánl: Isten félelmével ékesítsék fel magukat. (XVI.) Kétségen kívül megtartattak ezek a törvények mindenütt; de ez nem korlátozta az egyházakat abban, hogy a maguk szűk körében is ne hozzanak vallás-erkölcsi életet javító, nemesítő törvényeket. így Deáki István is, mindjárt Felső-Örsre való menetele után (tehát még 1714-ben) a következő végzést hozatta egy közgyűlésben a<

J

): »valaki a szent helyeken, u. m. templomban, parokhiális udvaron, iskolában mint nemes és igen nagy tisztességet s tiszteletet kívánó helyeken erőszakoskodik, verekedik, tolvajkodik, káromkodik, paráználkodik, gyilkoskodik, s más e féléket cselekszik, ha életét a törvényszék meghagyja is, az egyházból kirekesztessék és mind addig fel ne oldoztassék, míg a maga díjját le nem fizeti.« Ez a törvény nem csak papiroson volt meghozva, hanem végre is hajtatott. Az anyakönyvben fel vannak jegyezve mind azon esetek, melyekben a felső-örsi re-39

) A felső-örsi reform, tgyhá% Anyakönyve 1714.-ből. 715. lap. formált egyház presbyteriuma bíráskodott a vallás-erkölcsi életet megbotránkoztató minden esetben. A büntetés dorgálásból, feddésből, pénzbirságból, az úrvacsorájától való eltiltásból, vagy az egyházból való végképpeni kirekesztésből állott. Az ilyeneket kiátkozták és velük még beszélni sem volt szabad! Mennyit változtak azóta az idők és erkölcsök ! Ma fennhangon karomolják az Isten nevét; vallásosság, úrvacsorával való élés, istenitiszteletek látogatása nem minékünk való, nem kell attól ma már senkit sem eltiltani, úgy is kevesen éhezik és szomjúhozzák ; nem kell senkit sem kirekeszteni, úgy sem kell néki az Isten háza! Es azért még is szeretjük mutogatni vallásosságunkat, Isten félelmünket; de mikor reánk nehezül az idők járása; mikor nyögünk mint a galamb; mikor az írás szavait kell ajakainkra vennünk, ;>a napok gonoszakcc: akkor zugolódunk, panaszkodunk és emelgetjük a régi időket, hogy azok jobbak voltak ! Pedig akkor az idők sokkal gonoszabbak voltak, ma pedig az idővel az emberek is megváltoztak. Oh vajha még idejekorán eszünkbe vennők, a melyek a mi békességünkre valók! IV. Lelkészek s tanítók nevei. Jóllehet már 1542-től fogva szakadatlanul fennállott a felső-örsi reformált egyház, de lelkészeinek neveit még is csak 1613-ig tudjuk felvinni; de a tanítók nevei — fajdalom — sehol feljegyezve nem levén a szülöttek és megkereszteltettek anyakönyvéből böngészgettem ki őket, a hol a keresztatyák nevei között majd minden évben előfordulnak ilyformán : »ez s ez mester feleségével.« De hogy 1714-ben, sőt már az előtt is volt iskolája, bizonyos. I. Lelkészek. 1. Kőszegi Molnár Mátyás 1613-tól, az ő idejében adott két hold földet szőlőnek Anyós Gergely földesúr. 2. Fábián nevű 1622 előtt. 3. Gál Imre 1666—1681. Gál Imre veszprémi ref. püspök fia. Az 1674-diki pozsonyi rendkívüli törvényszék elé megidéztetett, de nem jelent meg. Innen 1681-ben szülőföldjére Alsó-Örsre ment. Testvérje Gál István szintén veszprémi, vagy dunántúli püspök volt. 4. Tornai Dávid 1681— 1686. 5. Berhidai György 1686—1695. 6. Pápai Szíjjgyártó János 1606 —1701. 7. Patay András 1701 —1706. 8. Gyimóthy István 1706—1710. 9. Csoó István. 1710—1711. Ez előbb vörös-berényi lelkész és a veszprémi egyházmegye alesperese vala. Itt halt meg, 1711-ben. Utana lett fia: 10. ifjn Csoó István 1711 —1714. 11. Deáki Márkus István 1714—1749. Mint fentebb is megemlítettem, Deáki előbb veszprémi prédikátor volt. Csoó István halála után a Veszprémi, s Balaton mellékinek is nevezett egyházmegye esperese lőn 171 i-ben, s már 1714-ben a virágzó felső-örsi reform, egyház lelkésze lett, a hol avval kezdte a hűségére bízatott egyház gondozását, hogy oda menetele után azonnal anyakönyvet szerzett, a melyre az emlékezetre méltó dolgokat gondosan feljegyezgette. Deáki István nemcsak a felső-örsi^ egyháznak volt harmincöt esztendeig ékesen szóló Árona, édes apja, és az üldöztetés idején gondviselője, partfogója, hallgatóinak szenvedő társa és a reá bízott nyájnak hű lelkipásztora, hanem ebben a szomorú időben a pöspök nélkül levő veszprémi, dunán-