Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-02-06 / 6. szám

Mik vagyunk? E becses lap mult évi folyamában az ev. ! papság műveltsége és hazafisága ügyében — különös, hogy ahhoz még kétség is fér! — élénk eszmecsere fejlődött ki a déli vidéknek két jeles papja, a derék Sántha K. és Bierbrunner G. között. Figyelemmel kisértem mindkettőnek alapos érveléseit, főleg azonban teljesen magamévá tettem Sántha Károlynak zárjelbe foglalt azon valódi protestáns szellemű megjegyzését: „különös, nem elég, hogy a napi lapok, még maguk az evang. papok is lutheránust imák már! Mióta j vagyunk mi a Lutheréi és nem Krisztuséi a melyet Bierbrunner azon szavával: >hogy a lutheránus jelző... lövid, megismertető jeleinket ki- \ merítő epitheton alig cáfolt meg. Mert szilárd meggyőződésem az, hogy e téren ,nézetkülönbségek* nem lehetnek s egyedül a helytelen használatnak megszüntetésére, illetőleg a helyesnek, valódinak és eredetinek elfogadására és meghonosítására lesz hivatva leendő zsinata mit tőle méltán el is várhatunk. A v

lutheránusa

és „kálvinistau

jelző manapság oly annyira átment a népies nyelvhasználatba, hogy félő, miszerint nemcsak a napi sajtó, i hanem a hatóságok is így fogják jelezni a reformátió egyházait, holott a törvény e részben eléggé világosan szól. Sőt nemcsak a népies nyelvhasználatban, hanem a műveltek körében is — papok és tanárok egy részénél — otthonos e fogalomzavar, mely pedig — alig vesszük észre — nagyonis árt a mi ügyünknek. S gyakran tapasztaltam, hogy — főleg a nép alsóbb rétegeiben — más jelzőt alig ismernek a lutheránus és kálvinistánál. Én a >

lutheránus<

és ^kálvinista* jelzőknek használatát nemcsak ki nem merítönek, sőt nagyon is szűkkeblűnek s ép azért helytelennek találom. Hisz már maga Luther is tiltakozott ezen elnevezések ellen, a midőn egy helyen — s itt a korinthust pártok ellen tiltakozó Pál apostol valódi tanítványának tűnik föl — azt írja, hogy nem vagyunk Luther, Zwingli vagy Kálvin, hanem Krisztus követői. Helytelenek e jelzők azért, mert nem feje ik ki azt, a mit látszólag jelezni akarnak, han m épen ellenkezőjét. A történelem ugyanis egy római s azzal rokon görög, s egy evangyéliomi keresztyénséget ismer. Ezen evangyéliomi keresz- í tyénség protestál mindaz ellen, a mi Krisztus drága evangyeliomával s annak szellemével ellenkezik, úgy hogy a protestántismus nem tagadó, negatív szellem, mint Baur állította s Róma tényleg még ma is következetesen állítja, hanem az határozottan posiliv valaminek, t. i. az evangyeliomnak szolgálatában áll, s épen ezen positiv cél érdekében, annak tisztasága ügyében protestál. A protestálás épen a hivő keresztyén lelkiismeretnek reactiójában gyökerezik a Róma részéről jövő ferde üdvközvetítés és biztosítás ellen. Az evangyeliomot e szerint Lutherrel vagy Kálvinnal azonosítanunk nem szalad! Mi tehát evangyéliomi protestánsok vagyunk, még pedig ágostai és helvét hitvallást követő ev. protestánsok! Ezek közé természetesen a szónok valódi értelmében véve nem sorozhatjuk a sektaprotestántismus követőit, még pedig azért nem, mivel ezeknél a protestantismus kizárólag negatív elv, mely nem áll a positiv alap t. i. az evangyéliom szolgálatában is, a mi pedig a reformátió egyházának nagyon is hiányos, egyoldalú meghatározása s Róma nem ok nélkül szeret bennünket kizárólag protestánsoknak nevezni. Meggyőződésem szerint az „ev. ref." s „ev. ág.u

elnevezés az egyedüli helyes, a mennyiben az felel meg leginkább a protestantismus lényegének és történetének, habár a „ref.u

helyett inkább „helv" volna teendő, mivel az előbbi elnevezés az y

ev. ág.* valódi értelmét látszik megszorítani, melyet hasonlóan illet meg a >

reformált<

jelző. Az evangyéliomi protestántismusnak az y

ev. ág.* és >

ev. helv.* elnevezésekben rejlő egységes meghatározását a római keresztyénséggel szemben teljesen indokoltnak találjuk úgy a reformátió történetének, mint a gyakorlat szempontjából. A történelem ugyanis azt tanítja, hogy a reformátió mindkét egyháza időrendileg véve épen mint az „ev. ág.1

1

és „ev. helv. hitv.u

egyház lépett föl a kereszt yénségben, mely elvi egységben van a római keresztyénséggel szemben, mely egység sokkal fontosabb, mint bármely eltérő theologiai formula. Ezen egység t, i? 3 pontban tűnik föl: aj a protestántismus mindkét alakja tanítja a Krisztusban hivők közvetlen üdvbizonyosságát, még pedig az ev. ág. egyházban a megigazulás, az ev. helv. hitvallásúban a kegyelemválasztás tanában ; b) mindkét egyház tanítja, hogy az üdvbizonyosság a hivők gyülekezetében érhető el s végül cj ezen üdvbizonyosság egyedüli feltétlen normája és próbaköve az irás. A keresztyénség ujabbkori történetének alapján merem állítani, hogy a „Jutheránas" és „kálvinista" jelzők a keresztyénség és hittan, vallás és dogma, lntbeli meggyőződés és egyháziasság, kijelentés és irás fölcserélésén alapulnak s e zavar szülte és neveli az orthodoxismust. — A modern confessionalista irány, melynek élén az ismeretes lipcsei > lutheránus pápa* Luthardt áll, magát és lapját — Alig. Ev. Luth. K.-Z. — lutheránusnak szereti nevezni s innen szivárgott át ezen elnevezés a mi protest. tót népünkbe is. Mert tény az, hogy a „lutheránus* és „kálvi-