Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1887-12-11 / 50. szám
szor hallható ilyenféle megjegyzés: >a tisztelendő úr sokszor prédikálja, hogy Isten előtt nincs személyválogatás, és hogy mindnyájan testvérek vagyunk, mégis az Urasztalánál is hogy megtiszteli az urakat ; minket pedig —• ha még olyan öregek vagyunk is — »te«-nek szólít; mintha mi is épen úgy meg nem érdemelnénk, hogy kegyelmednek, vagy legalább kendnek mondjon.® Hogy ezen megkülönböztetés és címezgetés a lelkészi tekintély emelésére nem szolgál: azt — úgy hiszem — felesleges bizonyítgatni. El nem hallgathatom itt azon tapasztalatomat, miszerint az általam ismertek között leginkább azok hangoztatják e tekintetben a modern haladás követelményeit, a kik más tekintetben inkább visszafelé akarnak menni. Nevezetesen a ceremóniákat megvető protestáns cultust nagyon száraznak, s a hívek le'ki szükségleteit ki nem elégítőnek tartván, a hol csak lehet, némi külfényt, ceremóniákat igyekeznek az egyházi életbe behozni. Ezt a jelenséget lálhatjuk különösen a confirmátiónál, a hol már némelyek, holmi üres külsőségekkel, sallangokkal cifrázzák fel az egyszerű, és épen azért lélekemelő egyházi cselekményt. Indokuk csak az, hogy az eddigi eljárás nagyon száraz, a népre és a gyermekekre az ő módszerükkel jobban lehet hatni. De vájjon igaz-e ez? Hát a protestáns egyszerű cultus negyedfél századig tudott hatni a lelkekre és most, midőn a nép értelmi fejlettsége hasonlíthatlanul magasabb a századok előttinél, már épen az értelemre leginkább ható cu'tus elvesztette volna erejét? vájjon üres külsőséghez, sallangokhoz kell folyamodnunk, hogy a vallásos érzést és egyháziasságot emeljük ? Ez szerintem érthetetlen lenne. Bizony sokkal szebb, a hívekre épületesebb s marandandóbb hatású lenne, azokat a magános confirmátiókat elhagyni, a hol a hívek is érzik, hogy ez a méltóságos ifjú úr, vagy kisasszony nem testvérük, s az illető confirmandus is tudja, hogy nem tartozik a szegény nép közé; és azon általam s többek által is gyakorolt eljárást követni, hogy a magas állású egyének gyermekeit, mint magán tanulókat, külön oktatjuk ugyan a vallásos ismeretekre, de az ünnepélyes confirmátióra együtt állítjuk ki Őket a többi gyermekekkel; s midőn a leggazdagabb és legszegényebb, a legmagasabb rangú és a napszámos gyermekei együttesen tesznek a gyülekezet előtt vallást hitökről, s együtt hívják a szentlélek isten segedelmét : akkor az együvétartozás érzete beplántálódik a fogékony gyermeki szívbe. Ez az eljárás bizonyára jótékonyabb benyomást tesz a szívekre, mintha a kis bárónőt, nagy parádéval a templomba vezetjük, s magánosan az Urasztala elé állítva, minden lépten-nyomon bárónő és méltóságos megszólítással címezgetjük. Próbálják meg csak lelkésztársaim, adandó a'kalommal a magas rangú és állású szülőket, ezen e'járásnak a hívekre jótékony és lélekemelő hatásáról m-ggyőzni : s bizonyára nem találkozik köztök olyan, a ki gyermekére nézve megalázónak tartaná, cselédjei vagy napszámosai gyermekével az Uras?tala elé állani. Ezt az eljárást követtem én minden alkalommal, s követni fogom, ha Isten életemnek kedvez, va'ahányszor ilyen esetem lesz. Hogy a mindenáron »modern «-re törekvő lelkészek sokszor a legkomolyabb és legfontosabb funkció alkalmával nevetségessé is lesznek, arra nézve a következő esetet hozom fel, melynek én egy lelkésztársammal együtt tanuja voltam. A mult napokban, mint egyik tanú jelen voltam egy rokonom esküvőjén. Az esketést a vőlegény rokona végezte, a ki rendesen második s harmadik személyben szokta előmondani az esküformát. Az ifjú párhoz intézett beszéd csak úgy hemzsegett az ilyen megszólításoktól: te rokonbarátom és Nagysád! Következett az eskü. Mondjad tehát rokonbarátom: »te esküszöl®, az ifjúnak felelni kellett : »én esküszöm® stb. stb. »hogy ezen kezeden levő O Nagyságát szereted® ; az ifjú hallgat, zavarba jön, nem tudja hirtelen elhatározni, mit szóljon ; de végre is mosolyogva utána mondja : »hogy ezen kezemen levő O Nagyságát szeretem*. Az eskető lelkész azután a menyasszonyhoz fordult, mondja Nagysád is: »Nagysád esküszik®, s a szegény, zavarban levő nő, alig tudta kitalálni, hogy neki erre azt kell mondani : »én esküszöm «. Az ilyen modern félszegségek bizony nagyon sokszór nevetségek! Az észszerű haladásnak sohasem voltam ellensége, sőt annak minden téren barátja voltam és vagyok ; de a régit lerontani csak azért, hogy változtassunk, habár a jó helyébe kevésbé jót tegyünk is, ezt helytelennek tartom. A lelkésztől egyházi funkció alkalmával a címezgetést sem az illetők, sem a modern haladás nem követelik ; az egyháziasság és vallásos buzgóság élesztésére jótékonyan nem hat; a lelkész tekintélyét nem emeli, sőt igen gyakran ez által nevetségessé lehet: maradjunk hát meg a sallangnélküli, egyszerű protestáns cultusnál, s mint lelkészek használjuk tovább is a bizalom, szeretet, és testvériség hangját. Csoó Zsigmond, t.-szálkái ev, ref. lelkész. REGISEGEK. Válasz Thury Etelének, de nem Bornemisza Péter vallásfelekezeti álláspontjáról. Jól tudom, hogy az olvasóközönség azon része, mely figyelemmel olvasta az e tárgyban írt cikkeket, azok után, a miket én Bornemisza műveiből idéztem, feleslegesnek tart részemről minden további vitát. Bornemisza azokban mindenütt a lutheri elvek mellett nyilatkozik, a sacramentariusokat, azaz a lutheránusok által azoknak nevezett reformátusokat a hamis tanok követői közé sorozza ; Thury által idézett nyilatkozatai pedig csak a mellett tanúskodnak, hogy Thury a transsubstantiatiót lutheri dogmának tekinti s végképen nem bizonyítják, hogy Bornemisza kálvinista lett volna, mivel egyetlen szava sincs, mely a lutheri szellemmel ellenkeznék. Valótlannak kell azért kijelentenem Thury amaz állítását, mely válasza végén áll, hogy t. i. »Bornemisza ugy irt, hogy mindkét vallásfelekezeten levő lelkésztársai joggal a magukénak tarthatták őt: egyik lutheránusnak, másik kálvinistának « Ez teljességgel nem áll. Thury válasza ezen, általam már a múltkor kimutatott tényekkel szemben egyébiránt mélyen hallgat és csak a mellékes bizonyítékokra terjeszkedik ki, amelyeket csak is akkor lehetne tekintetbe vennünk, ha Bornemisza nyilatkozatait nem ismernők. De így még akkor sem volnának számbavehetők, ha álláspontját valószínűvé tennék is. Azonban épen nem teszik. És jelen soraim célja nem is az, hogy én Bornemisza lutheránus voltát bizonyítgassam. Ez már eldöntött dolog s én most csak más tekintetben akarom megóvni a közönséget a félrevezetéstől, anv'ért is cikkem nem fog egyébből állni, mint Thury válasza tévedéseinek kiderítéséből. I. Azt állítja Thury, hogy Bornemisza »már 1564-ben a szentek képeit összetörette, az oltárokat a templomokból kihányatta.* Ez nagy tévedés, mely alaposan jel-