Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-11-27 / 48. szám

akar, hát tud is valamit produkálni, ha irodalmi értékű művet nem — a mi nem is szükséges, de legalább olyat, mely a kartársak figyelmét, érdeklődését magára vonja, s élénk és mindenkire nézve tanulságos eszmecserét kelt. S ki tudná megmérni egy komoly, higgadt eszmecserének, a saját tudományunkról, saját speciális foglalkozásunkról való beszélgetésnek és vitatkozásnak fontosságát, jövőnkre is kiható horderejét. Az idősb kartársak jóakaratú útbaigazító megjegyzései, hosszú évek tapasztalatára támaszkodó tanácsai s nagyobb életbölcsessége okvetlenül nyomot kell, hogy hagyjanak a fiatalabb kartársak lelkületén, valamint az értekezlet minden egyes tagjának érdekes gondolkodási anyagot nyújtanak, s esetleg ismereteik hiányainak felismeresére, folytonos tanulmányozásra, kutatásra, előhaladásra ösztönöznek. Es mit szóljak az u. n. gyakorlati tanításokról ? Mi lehetne ezeknél kiválóbb eszköz és alkalom praktikus ismeretek szerzésére a nevelés terén, a hol a hány ember, úgyszólván, annyi a methodus?... s melyik tanító ne kívánna minél több methodikai, ügyességre szert tenni! ? — Tanulni másoktól soha sem szégyen, s kivált nem a tanítónak, a kire igazán rá illenek az apostol ama szavai : ».Ki mást tanítasz, te magadat nem tanítod-e !i Es viszont : melyik tanító volna az, a ki tudományát, tanításbeli ügyességét véka alá akarná rejteni!... Látnivaló tehát csak e futólagos megjegyzésekből is, hogy a tanítói értekezletek tartása nem céltalan, nem haszon nélküli dolog, de sőt egyik leghatalmasabb emeltyűje a tanítók további Önképzésének, s mint ilyet én részemről rendkívül áldásosnak és múlhatatlanul szükségesnek tartom a nevelés és oktatás ügyére nézve. — De van e do'ognak egy másik oldala is, a mi nem kisebb figyelmet érdemel. Mert ha a tanítói értekezletek tartását a tanító eméleti s tudományos képzése szempontjából részemről nagy fontosságúnak tartom, ilyennek kell azt mondanom a tanító gyakorlati élete s munkálkodása szempontjából is. Csudálatos de úgy van, hogy a tanítói pályát míg egyfelől az egekig magasztalják, másfelől, főleg a kiket sorsuk e pályára rendelt, azt annyira göröngyösnek, oly sok tövissel rakottnak tartják, hogy nemcsak a régibb, de a mai korban is, ezekkel az ismeretes szavakkal jellemzik : »Quem dii oderunt, paedagogum fecerunt.« Mind ebből szerintem, anynyi az igazság, hogy az éremnek két oldala van, s nemcsak a tanítói, de bár milyen pályának is van fény-és árnyoldala, van felemelő öröme s elkedvetlenítő nehézsége. Á tanítói pályán is teremnek bizony elég fájdalmat okozó szúró tövisek, s a haladást gátló göröngyök úgyszólván minden lépésnél ott vannak Mert nehéz feladat is : a gyermeknek még gyenge, fejletlen elméjét fokról fokra úgy vezetni, szívét úgy idomítani, akaratát úgy irányozni, hogy belőle idővel valóban az Isten képmása, az emberi társadalomnak értelmes, buzgó és hasznos tagja lehessen. És nehéz feladat: úgy teljesítenie kötelességét, hogy a soknemű igényeknek megfelelhessen, s mindenkit mindenkor teljesen kielégíthessen ; de talán mindennél nehézebb feladat: a verejtékes munka fejében nyújtott anyagi jutalom mellett magán és családi életét akkép rendeznie, hogy a megélhetés gondja őt ne gyötörje, s nemes hivatásának odaadó teljesítésében minden lépten újonnan ne akadályozza. Mindezt elismerem, hogy nehéz feladat; de másfelől úgy vagyok meggyőződve, hogy épen ezért, épen e nehéz feladat némi megkönnyítése okáért van oly nagy szüksége a tanítói karnak ez értékezletek tartására. . . . Azt mondja valamelyik író, hogy a legnemesebb lelkesedés lángja is hamar ellobog, ha rokon kellék buzgalmának tűze által nem tápláltatik. Ha valahol, ugy bizonnyára a tanítói értekezleteken nyilik a legtöbb alkalom a lohadni kezdő ügybuzgóság, munkakedv, hivatás iránti szeretet felélesztésére, sőt fokozására. Itt hol a barátságos eszmecsere, vagy kedélyes együtlét pillanataiban feledi az ember pályája terheit, törviseit, s lehangolt lelkét mintegy felszabadulni érzi a prózai élet bilincseiből, s egy szebb, tisztább világ — az eszmény világába emelkedik föl, s e közben úgy érzi, mintha szárnyai megnőttek volna, s azontúl könnyebben, biztosabban tudna már haladni kitűzött célja felé.... Oh mert ha valakinek, úgy bizonyára a szellem munkásainak : egy tanítónak, egy lelkipásztornak s kivált a mai korban nagyon is nagy szüksége van arra, hogy szüntelen szeme előtt tartsa az irás szavait : »Nemcsak kenyérrel él az ember U A kenyér, a melyet becsületes munkánk után sokszor szűkösen, szokszor panaszosan kapunk, bizony nincs arányban azzal a megfizethetetlen szolgálattal, melyet az emberiség nevelése, javitása, tökéletesítése érdekében, sokszor erőnk megfeszítésével végezünk: de én azt mondom, Uraim, mi tanítók, lelkészek nem is bérért, nem is kenyérért dolgozunk csupán — azzal minket megfizetni nem is lehetne soha — hanem, igenis, dolgozunk belső hivatásból és eszményi célokért, dolgozunk Isten országa s édes magyar hazánk szellemi, erkölcsi érdekeiért ; dolgozunk azért a jutalomért, melyet a híven teljesített kötelesség megnyugtató érzete ad ; s ha szinte az elismerés virágait szűken szórná is göröngyös pályánkra a világ, mi azzal sem igen törődünk : hiszen mi magasabb jutalomért dolgozunk, azért, hogy meghallhassuk majd a nemesen megfutott pálya végén : * Jól vagyon jó és hív szolgám /« — íme, Uraim, Barátim ! így fogom én fel a tanítói értekezletek tartásának indokait, szükségességét, s azt hiszem, az Önök helyeslését is sikerült talán megnyernem, a mi valóban nagy örömömre szolgálna. Anynyit mindenesetre tudok, hogy eszményi felfogásommal nem állok egymagam, a mennyiben épen midőn a most elmondottakat elmémben forgatám, akadt kezem ügyébe a ^Néptanítók Lap«-iának f. é. okt. 26-ról keltezett száma, melyben — mint Önök is olvashatták — Spuller francia közoktatásügyi miniszternek eme szép nyilatkozata foglaltatik: »Á tanítóknak — úgymond — állandóan szükségök van szabad eszmecserére, mert ez által közelednek egymáshoz hivatásuk helyes és egyöntetű felfogásában. Á tanító valóban nem egyszerű hivatalnok, a ki betöltötte hivatását, ha azt a bizonyos óra számot kitartotta, a melyet a törvény követel. A tanító oly tisztviselő, ki nem ér semmit, ha szivét-lelkét munkájába nem fekteti, ki csak akkor érdemes nevére, ha a legjobbat teszi, a mire csak képes, ki újra meg újra merít lelki kincseiből s épen ezért több szüksége van, mint másoknak, hogy folytonosan ébren tartassák, hogy helyzetének szeretete s jövőbe vetett hite ne csökkenjen. Ezekért van szükség tanítói egyesületekre, melyek ösztönzik a szellemet, s melyek úgyszólván lelket öntenek a tanítói testületbe.« De nem folytatom tovább ez eszmék fejtegetését, hanem Önöket kérem meg, hogy az általam előadottakat szíves figyelmökre méltatva, gondolkozzanak azok felett otthonuk csendes magányában, és ha úgy találják, hogy közelebbről e mi mostani értekezletünk sem mulandott el minden szellemi haszon nélkül : legyenek a tanítói értekezleteknek hív látogatói s egyszersmind közremunkálok is abban, hogy összejöveteleink hova-tovább annál teljesebben betölthessék rendeltetésűket: önképzésünk előmozdítását, hivatás-szeretetünk fokozását.