Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-10-30 / 44. szám

ima tanítás és gyakorlás tetemes időszükségletét. Az állami felügyelet pedig kárhozkodik, ha elég idő nem jut a reál tantárgyak osztályok szerinti rendszeres feldolgozására. S a huzavonában mi a tanító működése felett egyház és állam között igyen foly, egyik konzisztoriummal, másik minisztériummal fenyeget. S mit tegyen a tanító? Lehetetlen, hogy két úrnak teljesen tetszésére munkálkodhass ék. Régen az állam nem ügyelt fel az egyházi felügyelet ellen. Ma úgy van. Nézzük aztán a népek erkölcsiségét ma a régihez. Régen az isten áldásával kisérte az anya gyermekét az iskolába ; ma Isten káromlás tör ki szájából, ha meg kell magát fosztania baromfipásztorától az iskola miatt. Azelőtt telve voltak a templomok is buzgó hívek seregeivel : ma ki okozza, hogy konganak ürességtől a szent falak ? Bizonynyal nem a tanító. Az iskolák szellemi nívójának a mai mérlegeléséhez a régebbi iskolák szolgálnak rendesen zsinórmértékül. A kritika azonban rendesen figyelmen kívül szokta hagyni azt a körülményt, hogy ma általános iskolakötelezettség van, az előtt pedig nem volt. Ma nevelt és neveletlen, fejlődött és fejletlen gyermekek raja halad egy csoportban ; természetes, hogy többnek kell így lenni a selejtes ijutaléknak is, mint régen, a mikor hajlam nélkül nem gen kényszerítettek senkit az iskolába, s a mikor az iskolát nem látottak jutaléka kívül maradt az iskola kritikáján. Az a kérdés már most, hogy amidőn az iskolák, ha középszei ű eredményekkel is, működnek a tanítók tehetségétől telhetőleg kétféle felügyelet követeléseihez képest ; és midőn e mellett országos a megdöbbenés a felett, hogy a templomok üresek, hogy a nép hidegül vallásos buzgóságában és a felekezeteknek egyre nőnek nazarénus és baptista gombakinövései, konganak pedig a templomok és nőnek a gombakinövések a régi iskolák volt növendékei, az érett korúak miatt és által: mi szükséges ily jelenségek között inkább, tanítói diploma-e a theologusoknak, vagy az, hogy a lelkész vegye magához az állam által korlátozott vallásoktatást? Nem akadhatna itt meg az ellenérvelés azon pontján, mely ilyetén vallásoktatási rendszert néhány nagyobb egyházunk iskoláinál bajosnak mond; ha az ily egyházak szükségszerű szervezet létesítéséig kivételes helyzeteiké peznének is a lelkész és tanító vegyes oktatásával, a kisebb egyházak iskoláinak nagy tömege kiáltó szóval hívogatja a lelkészi kart, hogy a vallásoktatáshoz, a hitelmezéshez való természetes közük és speciális jogukkal álljanak a cselekvés, a gyakorlati működés terére, s segítsék megvédeni a vallásos szellemet, már a népiskolából kihatólag. Hogyha ez megtörténik; ha a lelkész apostoli munkája leszen a vallásoktatás, óh akkor de sok vád fog önmagától lehullani a tanítókról 1 Először is tapasztalni fogja a tanítókat most kárhoztató lelkészi felügyelet, hogy a hitélet romlására törő korszellem ellenében utópiák után kergette a tanítót, midőn a régi iskola és tanrendszer eredményeit követelte az új tanrendszer produkciójában a generációnak úgy az ismeretekben való nézletkörét, mint vallásos buzgóságot illetőleg. Leszáll akkor a lelkészi felügyelet a bürokratikus dirigálás polcáról az érzéki tapasztalás terére, látni a korszelemmel viaskodó népiskolát, tapasztalni a helyzetet, a viszonyokat, a melyek ma befolyásoljuk a vallás-erkölcsi nevelés sikerét és látni azt, hogy jó részben indokolatlan az az aggodalom s az a vád, hogy a tanítók közönynyel, léhasággal a felekezeti iskolák elzüllesztésére működnek. És ehhez nem kell különös diploma sem; az állam külön tanítói diploma nélkül is elismeri a lelkészek vallástanítási jogát. A tanítói kar pedig — ki kételkednék azon — ha papját mellette, előtte munkálkodni látja az iskolában, hogy szeretetteljes ragaszkodással ne követné akkor praktikus tanácsait s ne akarna büszke lenni arra, hogy buzgalomban nem marad hátra lelkésze mögött? Nem vagyok elfogult, hogy be ne ismerném, hogy az aranynak is van salakja, hogy a tanítói karban is vannak diszkvalifikálható egyének ; lehetnek a praeparandiáknak néhány év előtti népességi szilaj versenye miatt; ámde az ilyenek ellenében a tanítói kar már-már nivóra emelkedő intelligenciája maga emeli fel szavát, s kiáltja, hogy : sepiűt a szemétnek 1 Kalma István. TÁRCA. A megismerhetlen. Első fejezet. Vallás és bölcsészet. A megismerhetlen elméletének képződése s viszonya a valláshoz. (Folytatás.) Az ismertetett irány nyomait már az ó-kori bölcseletben megtaláljuk, de legtöbb és legszámottevőbb híveket mégis az új-kori bölcsészek s különösen a jelenkor filozófusai között számlál, a kik törekvésének és működésének célpontját éppen a Megismerhetlen elméletének módszeres kidolgozása képezi. Ezen elmélet hát már azon okon is nagy fontossággal bír reánk nézve, hogy közvetítő akar lenni azon két egyaránt hatalmas és összeférhetlennek látszó irány között, a melyek közül az egyik a vallást csaknem mindig hathatósan támogatta, a másik meg irányában állandóan ellenséges érzületet tanúsított. De ezen fontosság még inkább növekedik, ha azt látjuk, hogy a Megismerhetlen elmélete magában foglalja a vallás és tudomány közötti viszony ősrégi problémáját, sőt hogy azzal egész terjedelmében összeesik. Hogy erről meggyőződjünk, elég lesz ez irány főbb képviselőinek: az ó-korból Protagorasnak, az új-korból pedig Hume-, Kant- és Comtenak nézeteivel röviden megismerkednünk. A zofista Protagoras (a legnagyobb valószínűség szerint Kr. e. 481—411) jó ideig, mint általában a zofisták, nem igen részesült méltatásban, azonban Grote s különösen Laas: s Idealismus und Positivismus* című művében*) a kellő helyet igyekeznek számára biztosítani a bölcsészet történelmében s Laas őt egyenesen a pozítiv bölcsészet első harcosának nevezi. Bölcsészetének, melyet fővonások'oan Plátó és Diogenes Laertius őriztek meg számunkra, alaptételét Diogenes Laertius IX. 51. szerint a következő tétel képezte: jrávvcov yQr^iártov pítoov avdqojjtog, tcov f.iev ovtíov cog sori, tüv dé ovv. ovtcov cog ovv. íütiv. (Minden dolog mértéke az ember, a létezőké, hogy vannak, a nem létezőké, hogy nincsenek). Ehhez járul még Portagoras egyik iratából Platónál **) idézett eme mondat: oia pev tvMöxa égői qaíveiai, zoiavia uiv tonv igoi, (na dé oot, xotavxa óé av ooí. (Minden olyan számomra, a milyennek előttem látszik, s olyan számodra, a *) Lásd idevonatkozólag s általában Protagorast illetőleg Ueberweg: »Grundriss der Geschichte der Philosophie* című munkájának az I. kötetét. **) Plató. Theátet 152 a.