Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-10-23 / 43. szám

teljesen nem is volna megvalósítható, annyit mindenesetre ki kell mondanunk, hogy a legfelsőbb igazságok felkeresésénél egyaránt közre kell működni mind a három tér munkásainak. Ezen közreműködés pedig csak úgy lehetséges, ha az egyik téren működők folyton figyelemmel kisérik a másik mező munkásait, nehogy az egy bizonyos tárgygyal egy bizonyos módon való foglalkozásból származni szokott egyoldalúság az igazság felkutatását megakadályozza, vagy éppen lehetetlenné tegye. Nagyon tudjuk, hogy mi keltett a theologiának más terekre való kiterjeszkedése ellen oly nagy ellenszenvet, s mi tünteti még ma is fel a theologiát sokak előtt gyűlöletes színben. Az említett elv védelmezői a középkort hozzák fel intő például, a mikor akárhány egyáltalában nem a vallás, hanem a filozofia vagy ter mészelludományok körébe tartozó kérdést is a dogmák szempontjából Ítéltek meg és döntöttek el; a mely eljárás a bölcsészet és tudományok fejlődését jó ideig megakadályozta s újra ébredésöket csak vértanúság árán tette lehetségessé. Kétségkívül helytelen eljárás; én is, más is kárhoztatandónak Ítélhetjük ma, de ne feledjük, hogy mikor ezen viszásságok napirenden voltak, a természettudományokról és filozofiaról külön szólni sem lehetett, azok mind a theologiába voltak olvadva, és pedig nem azért mintha a theologia a másik két hatalmasságot — a mint ezen frázist oly gyakran halljuk hangoztatni — leigázta, szolgájává tette volna, hanem egyszerűen a?ért, mert sem a filozofia, még kevésbé a természettudományok, önerejökön megállni képesek nem voltak s egyedüli támaszukat az erőteljes, mindent magába ölelni képes theologiában találták; azért, mert a keresztyén vallás kánonai képezték az időben és képezhették egyedül a filozofiaia és természettudományok kánonait is. Es ezen kánonok nem voltak tisztán tudományos szempoatból sem oly képtelenek és minden alapot nélkülözők. Azok, a kik azon kánonokat időről-időre megalkották, a kor tudományos színvonalán állottak, vagy még helyesebben, koruk egyedüli filozofusai és természettudósai voltak s a mennyiben tekintély után indultak is, mindig olyan tekintélyek voltak ezek, a kik részben még ma is számot tesznek s a kiket a tudományok történetében kiváló, hely iilet meg. És legnagyobb részt nem is új, hanem a százados fenállás által úgy szólván szentesített tételek vétettek fel az egyház tanai közé, a mely ez időben — mint fentebb is megjegyeztük — egyedüli letéteményese és őse volt minden szellemi kincsnek. Ezen tényálláshoz hozzájárulván még azon kö rülmény, hogy a dogma-alkotási kor kezdetétől egy évezreden át nem akadt valamirevaló filozofus és természettudós, a ki ama kánonok ellen számbavehető kifogást tudott volna tenni s így a már különben is százados tekintélynek örvendett tételek egy évezred alatt a köztudatomba is beszivároghattak s a vallásos tudattal is a szó szoros értelmében összeolvadhattak : csodálhatjuk-e, hogy a mikor egy Giordano Bruno, Galilei, Kopernikus •— a kiket saját koruknak nem volt oka oly kegyelettel tekinteni, mint a minővel ma rájuk gondolunk — szót emelnek, az évezredes tételeket nem dobják egyszerre félre s egy évezred munkásságát nem forgatják fel egy-két ember gyenge szavára ? Egyáltalán nem 1 S azokkal szemben, a kik az efféle dolgok"t

felett szörnyűködnek, szabad legyen a tudományok történetére hivatkoznom, mely meggyőzheti őket arról, hogy a vallás ellen annyiszor felhozott türelmetlenség és minden új felfedezés iránt való idegen kedés épúgy feltalálható a filozofia s nem kevésbé a természettudományok körében is s hogy így annak oka nem a vallásban, hanem az emberi lélek alkatában, a szellemi fejlődés természetszerű törvényeiben keresendő, a melyeknek egyaránt alá vannak vetve va'lás, bölcsészet, tudományok. Vitatkozás s az azzal rendesen járni szokott heveskedés nélkül semmi oly kérdést eldönteni nem lehet, melyre a helyes felelet az emberi ész egyszerre megtalálni nem képes, vagy a melyre több, részben kielégítő felelet adható. Ha meg oly problémákkal van dolgunk, a minők p. o. a vallásban: Isten, lélek, halhatatlanság, a melyeknél azon tudományos érdekhez, mely az egyes vitás kérdések megoldásához fűződni szokott, még más, nem kevésbé fontos érdekek is csatlakoznak : nagyon természe| tes, hogy a vitatkozás még hevesebb, a saját meggyőződésünk védelmezése, az ellenkező nézetek cáfolása még szenvedélyesebb. De azért ebből nem az következik, hogy ezen problémák egyáltalán érintetlenül hagyassanak-, vagy hogy azok megvitatása és eldöntése olyanokra bizassék, a kik azon kérdések iránt egyáltalán nem érdeklődnek, hanem az, hogy mindenki lehetőleg odahasson, miszerint ezen kérdések tárgyalása teljes odaadással ugyan, de lehető higgadtan történjék. Ez mindössze az, a mit, mint minden mástól, a vallástól, s illetve annak tudományos képviselőjétől, a theologiától is megvárhatunk s az ellenes nézetek iránt való türelem és azok higgadt megbirálása, nem pedig a bölcsészet és tudomány kérdéseitől való tartózkodás azon követelmény, melyet vele szemben felállíthatunk. Ha a mai kor sokirányú bölcsészeti és tudományos mozgalmaira irányozzuk figyelmünket, alig van elmélet, mely a theologiát s általában minden vallásos elmélődést oly közvetlenül érdekelné, mire a »Megismerhetlen« elmélete, különösen azon alakjában, a melyben Mansel és Hamilton felállították s Spencer Herbert kibővítve és némileg módosítva »First Principles« című művének első részében kifejtette. Ezen elmélet nem új; alapvonásaival majdnem minden nevesebb bölcsésznél találkozunk, sőt a helyességét bizonyítani akaró érvek egyik-másikat bármelyik ismertebb vallásrendszer szent könyvében, s így specialiter a bibliában is megtalálhatjuk. Ezen elmélet lényegét ugyanis azon állítás képezi, hogy az emberi tudalom vagy gondolat tárgyai két külön álló csoportot képeznek, az egyikben az ismerőtehetség által hozzáférhető, a másikban pedig a mi értelmi képességünket meghaladó kérdések foglalnak helyet. Az emberi szellem előtt felmerülő kérdések ilye'én szétosztása ellen alig lehetne kifogást tenni ; sőt mindenkinek el kell ismerni, hogy nagy szolgálatot tenne az emberiségnek, a ki a két óriási tért különválasztó határvonalat pontosan ki tudná jelölni. Mennyi haszontalanul elpazarolt lelki erő, mennyi jobbra érdemes lelkesedés gazdagította volna az emberi mívelődés kincses házát, ha a hamis útmutatók félre nem vezették volna a sokszor legtehetségesebb és legmunkásabb tagjait a társadalomnak ! Hiszen tudjuk, hogy nincs tudomány, a melynek művelői jó ideig ne az ismeretnek csak árnyéka után kapkodtak volna, s míg a Megismerhetlen kifürkészhetlen titkainak kutatása igénybe vette minden idejöket és erejöket, addig végleg elszalasztották az alkalmat a valóban megismerhetők és megismerni nagyon is szükségesek sikeres vizsgálatára'. Az egyes tudományok története mutatja, hogy éppen azon kérdések vizsgálata vett legtöbb időt és fáradságot igénybe, a melyek később megoldhatlanoknak bizonyultak, a minők p. o. az örök mozdony, circuli quadratura stb. kérdése. Ez azután a magyarázata annak, hogy az