Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1887-10-16 / 42. szám
és buzgó kísérője Vályi Lajos perbetei lelkész és egyházkerületi főjegyzőtől — megindulva és a hallgató közönséget is megindítva a könnyek titkolatlaa hullásáig; itt adta át a szeretve tisztelt főpapnak hálája, szeretete és tisztelete emléke gyanánt az egyházmegyei lelkészek és hívők adományából a díszes kiállítású aranyozott kelyhet, a főjegyzőnek az aranytollat. Itt halottuk utoljára reszkető ajkakról a szeretet melegéről tanúskodó főpásztori buzdítást, itt a nem kevésbé megindult főjegyző lelkes válaszát, de ugyancsak itt volt az utolsó társasebéd is Keserű István buzgó egyházi gondnok vendégszerető kényelmes lakházában, hol a lelkes toasztok hosszú sora csak akkor ért véget, midőn közeledett a válás órája. Az idő is kedvezett, a 10 napon át folyton fuvó hideg szél e napra megállt, az ég kiderült, a nap melegen bocsátá alá sugarait. Több más falusi és vidéki hívő által kisérve, a főpap körülvéve a papságtól, sétakép tette meg az utat a közeli vasúti állomáshelyig, honnan a dübörgő vonat elragadta könnyes szemeink látköréből a híre után eddig is tisztelt, most a személyes érintkezés után rajongásig megszeretett buzgó egyházfőt, a lelkes hazafit. Mi is szétoszoltunk a szélrózsa minden irányában, mint a pásztor nélküli nyáj, tele a 21 nap felejthetlen emlékével, de tele a válás fájdalmával is. Drága főpap 1 A viszontlátásig Isten velünk 1 Megígérted .... számítunk Ígéretedre. A dunántúli ágost. hitv. evang. egyházkerületi pénztárakról. iii. Harmadik cikkében (34. sz.) közli Anonymus azon javatlatokat, melyeknek életbeléptetésétől pénzügyi helyzetünk javulását várja. Azon elvek, melyeknek kifejezést ád, olyanok, hogy azokat nem helyeselni azonos volna az észszerű gazdálkodás, a pénzügyi kezelés abc-jének nem ismerésével. De előre ki kell jelentenem, hogy elveivel az ügy érdekének nem igen tesz szolgálatot. Mert ily általános elvek hirdetése csak akkor eredményezhet sikert, ha ráutalunk azon konkrét tételekre, a melyekre azok alkalmazandók, mert alkalmazhatók. Másfelől pedig Anonymus, ha elveit pénzügyi politikánk részleteire alkalmazza, régi hibájába esik vissza, amennyiben vagy nem látja, hogy rég megtörtént, a mit most indítványoz, vagy szem elől tévesztve sajátos viszonyainkat, lehetetlen dolgot kiván, vagy pedig téves feltevésből indulván ki, téves, oly következtetéseket von le, melyeket úgy az objektív kritika, mint a szubjektiv jog szempontjából perhorreskálni kell. Az első javaslat : »lelkiismeretes (!) takarékosság a kiadások megállapításánál.« E jó tanácsnak mindaddig nem fogjuk hasznát venni, míg Anonymus ki nem mutatja, hol hagyta figyelmen kívül az egyházkerület a takarékosság elvét. De bocsánat, most emlékszem, hogy Anonymus első cikkében (32-dik sz. 1013. lap) rámutat egy ily konkrét tételre t. i. a tanítóképző-intézeti pénztárból 1886-ban fedezett »nyomtatványokéra, mely tételre vonatkozólag panaszképen említi, hogy »meg lehetett volna takarítani legalább (?) az értesítők borítékára fordított kiadást, ha a kerületnek két testvérintézete egy kalap alatt most is megfér vala egymással.* Ez téves nézet. Az újítás költségkímélésből is történt. Ugyanis az iskolai értesítők nyomatása ügyében fennálló egyesség szerint a boríték nyomdai kiállításáért külön díj nem járván, ez újítás új költséget nem okozott, sőt minthogy csak az elkülönítés folytán vált a példányok számának leszállítása lehetővé, majdnem io°/0 -nyi köitségapadást eszközölt. Míg a két értesítő nyomatása s tűzése 1887-ben (42 /8 ív) külön borítékkal 137 frt 25 krba, tehát ívenként 32 frt 29 krba került, addig 1886-ban közös borítékkal (45 /8 ív) 165 frt 75 krt, tehát ívenként 35 frt 84 krnyi költséget okozott. A második javaslat, hogy a jövedelem az év végén megmaradó pénztári készletek, ideiglenes tőkésítése folytán várható kamatjárulékkal szaporíttassék. Ez azon pénztáraknál, hol lehetséges (p. o. a tanári alapítványi s nyugdíj-intézeti pénztárnál) rég óta gyakorlatban van, legtöbb pénztárnál azonban e javaslat életbeléptetése — a jelen viszonyok közt — absolute lehetetlen. Hat pénztárnok kezelése alatt levén a tizenegy különböző pénztár, a pénztári készletek commassálása s tömeges tőkésítése kivihetetlen. Az egyházkerületi főpénztárnok kezelésére bízott pénztárakban azonban ezt az ellenvetést lehetne a megelőző pontban mondottak ellen tenni, oly jelentékeny volt a pénztármaradék, hogy érdemes lett volna legalább ezt commassálva ideiglenesen gyümölcsöztetni. Ezen jogosultnak látszó ellenvetésre megjegyzem, hogy a december 31-én meglevő jelentékeny készletet a január első napjaiban fizetendő kiadások (tanári fizetések s '/, évi tandíjosztalék legalább 3400 forint, egyéb tiszti fizetések, az iparosok részéről akkor benyujtatni szokott számlák kiegyenlítése) teljesen kimerítik. Az év első felében csekély mennyiségben befolyó gyülekezeti járulékok, a félévi tandíj, kamatjárulék nemcsak nem fedezik az év első felében a kiadásokat, hanem, mint azt a pénztárvizsgálatok eredménye évről-évre igazolja, julius elején rendesen kiadási többlet van. — Az egyensúly azért rendesen csak az év vége felé állhat helyre, midőn az új tanév elején a tandíjak s december havában a gyülekezeti járulékok tömegesen fo'ynak be. Ez mindenesetre baj, melyre a pénzügyi bizottság évenként ráutal s e bajnak eleje csak úgy lesz véve, ha a gyülekezeti évi járulékok fele az év első hat havában befolyand. Igy áll a dolog a gyámoldánál is. A gyiilékezeti s tagsági járulékok legnagyobb része befoly december hó utolsó, részben január hó első napjaiban s ekkor érkeznek be az egyházmegyékből egyes elmaradt nyugták is (nyugdíjasok részéről), melyeket kifizetnie kell. December 31-én lezárja a pénztárnok naplóját, ekkor van jelentékeny készlet. De csak január hóban lehet biztosan megállapítani, e készletből mennyi szükséges a kiadások fedezésére S ekkor tőkésíti is a rendelkezésre álló öszszeget, valamint évközben is, ha előreláthatólag I — 2 hónapig arra »szükség nincsenS ez eljárás megfelel a régi alapszabályok 27. §-ának, mely azt mondja, hogy j>szükség nélkül« ne heverjen 100 írtnál nagyobb összeg a pénztárban. E szabályok 29. §-át pedig betű szerint érvényesíteni sehogy sem lehetne, hacsak az ideiglenes tőkésítés eszméjét elejteni nem akarjuk. Mert ha a bizonyos időre nélkülözhető összeget tőkésíteni kell — mint cikkíró helyesen mondja — de e pénzhez többé nyúlni nem szabad, miként fedezendők az időközben felmerülő kiadások, miként a 14,000 frtnyi nyugdíjak junius végén, midőn a bevételek 2 /3 -a csak az év második felében foly be ? Lényege szerint azonban az idézett szabály mindig nyert érvényt, amennyiben gyámoldánk vagyona eddig soha nem fogyott, hanem minden évben gyarapodott. »Ha a pénztár bírja, lehet utalványozni derűreborúra, eddig ez az • elv volt irányadó, de csak 1—2 év-
