Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-10-09 / 41. szám

ezekhez szükséges tudnivalókat saját jó példaadásunkkal közkinescsé tesszük : megtettük kötelességünket, s meg lesznek velünk elégedve fent és alant. Ime ezeket láttam szükségesnek elmondani a S. L. kartársam cikkének kiegészítésül. Őszintén, meggyőződésem szerint szóltam. Vádolni, sérteni senkit nem akartam. Szabad legyen még azon kérést intézni prot. egyházunk vezérfiaihoz, oszlopembereihez s lelkészeihez, hogy ne törjenek pálcát egy egész osztály felett, habár annak tagjai között magukról megfelejtkezők is találkoznak. Igyekezzenek inkább az ilyeneket szeretettel magukhoz emelni. Ti hozzátok is van egy bizalmas kérésem, tanítótársaim 1 Legyen mindenekelőtt szent kötelességetek teljes bizalommal, odaadó szeretettel viseltetni azok iránt, kikkel sorsotokat összekötötte a gondviselés. Egy közös célért küzdünk, a nép felvilágosításáért s jóvoltáért. Legyen e nagy munkában közös vezérünk: a kölcsönös bizalom, a mindenre kész emberbaráti szeretet. Filep Endre, ^-g.-tanító. TÁRCA. Magyar ref. papok Csehországban. i. A »Budapesti Hírlap« keddi számában »Magyarok Csehországban* című közlemény jelent meg, melyben egy előfizető nagy meglepetését nyilvánítja a fölött, hogy egy mult századi kimutatásban a csehországi helv. hitv. lelkészek sorában egész sereg magyar nevet talált. A neveket elő is sorolja s végül azt kérdi, vájjon hová lettek e magyar papoknak az utódjai ? A régi cseh királyságban, melyhez Morvaország és Szilézia is tartozott, II. Ferdinánd csehországi helytartója, hg Liechtenstein Károly, a császár nevében közzétett rendeletével még 1621-ben eltiltotta a protestánsokat nyilv. istenitisztelet tartásától.*) Attól fogva a protestánsok sorsa ama hármas királyságban szakadatlan mártiromság. Folytonos üldözések között, minden istápjuktól megfosztottan, a szegény prot. parasztok egyedül a félreeső hegyi vidékeken 3 a rigók honában* áldozhattak Istenöknek, ott is csak titokban. Színleg katholizálniok kellett, de azért krypto-kalvinisták maradtak; épúgy mint mi nálunk a szombatosok részint kálvinistáknak, részint unitáriusoknak vallották ugyan magukat, de azért mindaddig, míg a zsidó vallásra át nem tértek, híven megőrizték judaizáns hitvallásukat. A cseh, morva és sziléziai protestánsokat siralmas helyzetükbői II. Józsefnek 1781-ben kiadott türelmi pátenseváltotta meg. A nyilt parancsban adott áttérési engedélynek az lett a legelső következménye, hogy mindjárt az első évben egyedül Szilézia területén 2511 egyén nyilvánítá magát protestánsnak.**) Országszerte újabb és újabb gyülekezetek alakultak. Papjok azonban nem volt egy sem. Honnan vegyenek lelki vezéreket? ez volt a főkér-*) K. Kuzmány: Urkundenbuch zum oesterreichisch-ev. Kirchenrecht. Wien, 1856. S. 39. 40. **) G. Biermann: Geschichte der evang. Kirche Oest. Schlesiens. Teschen, 1859. S. 14. dés. Kezdetben kisegítőnek kaptak is néhány ágost. ev. lelkészt. Ámde a hussziták ivadékainak sehogy sem tetszettek az előttük gyűlölt katholicismusra emlékeztető jelvények és szertartások, melyeket az ág. ev. papok alka'maztak. Ezért irta már 1782-ben Csernánszki János akkori ág. ev. bányavárosi superintendens és selmeci lelkész, a tiszáninneni ref. szuperintendenshez, Szalay Sámuel miskolci paphoz ez emlékezetes sorokat: »Kedves testvér, küldj a te vallásodon levő papokat Morvába és Csehországba, mert az enyémeket nem fogadják el.« A császártól is parancs ment Tiszamellékére, hogy lássa el papokkal az újonnan alakult cseh, morva, és sziléziai ref. gyülekezeteket. A protestánsok bécsi udvari ágense, Nagy Sámuel, valamint gróf Kinsky Fülöp csehországi nagybirtokos egyaránt sürgette Szalayt, küldene minél elébb misszionáriusokat a lelki vezetők híjával levő eklézsiákba. Tiszáninnen azonban nagy nehézséget okozott a nyelvkülönbség. Csehül egy pap sem tudott az egész kerti < letben. Voltak azonban ott már a reformátió korában alakult s azóta fennálló tótajkú református községek, melyeknek prédikátorai tótul tudva, rá merték magukat szánni arra a föladatra, hogy a cseh nép között misszionáriusi teendőket végezzenek. Két felsőzempléni ref. pap, Kovács Ferenc alsókemencei és Jessenius Joel lasztóci lelkész, itteni tótajkú gyülekezeteiket odahagyva »Isten nevében el is mentek és hivatalt nyertek az új földön, hol akkoriban sok volt az aratni való, de annál kevesebb az arató.« A két misszionárius megérkezése még jobban fokozta az árva gyülekezetek buzgalmát és sovárgását. Es ismét megindult a levelezés a csehek és a magyarok közt. Morvaországból követek is érkeztek, azzal a hirrel, hogy periculum in moraj ne késedelmeskedjenek, küldjenek prédikátorokat, s ők örömmel fogadják, még ha az ő nyelvöket nem is tudják. Idővel majd megtanulják a csehországi ílingua vernaculá«-t. Tiszamellékén most újra megkezdődtek a tanácskozások, melyeken végre csakugyan megtalálták a célra vezető utat és módot. 1782 szent Mihály havában a sárospataki kollégiumban kihirdettetett, hogy az esti hat órakor tartatni szokott isteni tiszteleten jelenjék meg valamennyi úgynevezett tógátus theologus, mert nevezetes dolgok fognak publikáltatni. A mondott időben teljes számmal vonult be az ifjúság az auditóriumba, hol az akkori rektor professzor, Szentgyörgyi István uram állott föl a szószékbe. Megható beszédet mondott. Előadta a türelmi rendelet áldásos következményeit. Ime a morvák és csehek is szabadon imádhatják az egy igaz Istent, az ő Istenöket. Ámde nincsenek lelkipásztoraik. »Edes fiaim — így végzé beszédét — az evangélium terjesztéseért, a Jézusért, szánjátok rá magatokat, hogy elmenjetek abba az országba, ha csak egy kevés időre is. Isten ád majd nektek erőt a munkára, a mi atyai áldásunk pedig kisérni fog benneteket. Ne rettentsen el titeket, hogy annak a nemzetnek a nyelvét nem értitek: lám az apostolok is úgy menének