Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-09-18 / 38. szám

következményekre, egy szóval : tájékoztasson, útmutasson ! Az egyháztörténeti seminariumi órákon és termekben ismertethetjük meg tanítványainkat a történetíró confessionalis iránynyal; elmondhatjuk nekik róla azt, hogy határozottságáért tiszteljük, becsüljük sokkal jobban, mint azon historikusokat, a kik nem szűnnek meg habozni Krisztus és valamelyik philosophus között ; útján azonban még sem járhatunk, már azon egyoldalúságért sem, melybe ez irány hívei rendszerint beleesnek akkor, midőn véleményt mondanak valamely történt dologról, mint pl. Lindner Bruno, a kinek elve, hogy minden jelenségről a mi időnk álláspontjáról kell ítélni, »persze, hogy mindent, a mi az orthodox állásponttal s hangulattal ellenkezik, elítéljünk,® jegyzi meg Hase (i. m. 47- lap). Az egyháztörténelmi seminariumi órákon és termekben szólhatunk magasztalással a németek nagy történetírójáról, Ranke Lipótról, a ki a fentebbi Lindner Brur.o-féle egyoldalú subjectiv állásponttal homlokegyenest ellenkezően a pártatlanságot szolgálja oly híven, az objectiv igazságra tör oly hévvel, hogy — mint maga mondá — »énjét szeretné eloltatni, csakhogy úgy láthassa a dolgokat, a mint történtek.« Mondjuk meg a semínaristáknak e gyönyörűen hangzó mondással a benne kifejezett tudományos igyekezettel szemben, hogy »a szigorú objectivitas egymagában nem lehet a történetírás ideálja«, jegyezzük meg, hogy valamely egyház (vagy nemzet) történetét híven, méltón s lelkesítőn és lelkesedve csak az fogja tudni megírni vagy előadni (vagy tanulni), a ki azon egyház képét szívébe zárva hordja, szabályszerint tehát annak tagja, azon nemzet fia. A historikus, akinek hazája vagy vallása kevés gondot ad, szorgalmassá és kitűnővé válhatik hamar az alkalmazkodás mesterségében, a tudomány s az erkölcsi érzület rovására azonban. A classicus tudományosságáért, valamint »pectus«áért méltán »egyházi atyá«-nak hivott meleg vallásosságú leandernek a világtörténettel szakító egyháztörténeti módszerét, felfogását ne mulasszuk el különösen bemutatni s nyomban reá •— az ellentét kiemelése okáért — jelenítsük meg a »Discours sur l'his'oire universelle« című mű híres szerzőjének fénylő vallásosságú alakját. El ne felejtsük — s ki veszi rossz néven, ha elitélőleg tesszük ezt — felemlegetni a Bucidé—Comteféle elméletet, mely valamiképen »a természettudós a természeti tünemények összeszövődését, positiv törvényekre redukálja a történelmi tünemények szétáramló folyamatát* s felállítja a szellemi szabadság romjain az emberi cselekvőség törvényszerűségét a statisztika segedelmével. Emlékezve azután még a többi többé-kevésbé egyoldalú felfogásokról, módszerekről: egy szempontot semmiesetre sem szabad a sorból kihagynunk, s ez 6. A nemzeti szempont a történetien. Ha érvényesítendő-e ez ? miképen s mennyiben ? A felvetett kérdésre adandó válaszszal az egyetemes történet mezejéről a speciális, közelebbről hazánk s honi egyházunk történetének szűkebb terére, s itt a hazafiság kérdéséhez is érünk. Nem kell hosszasabban szólnunk. Hiszen őseink ránk szállott örökének megbecsüléséről van szó. Ha nem ok nélkül mondá egy orosz lap Magyarországról, hogy »alíg van nemzet a világon, hol egyesek oly nagy mérvben s oly teljes odaadással csüggnének a történelmi nemzeti eszmén, mint Magyarországon* (Olv. Ipolyi beszédjét az 1885. évi tört. congressuson, Száz. VIII. 11. 1); ha igaz Ipolyi azon állítása is, hogy a legmagasabb anyagi jóllét vagy műveltség sem pótolhatja a nemzeti történet szellemének az államot átható voltát (12. 1.), hogy csak ha saját multunkat ismerjük, fog reánk termékenyítőleg hatni a külföldi műveltség magaslata is (14. 1.), nem egyszerűen majmolással, hanem ösztönül és versenyül; ha igaz továbbá hazánk történetének azon tanúsága, hogy valahányszor az emelkedett öntudat-, nemes önérzet- és szabadságszereteten táplálkozott magyar nemzeti eszme hanyatlott, s annak eklipsise beállott, mindjárt a nemzet szerencséje is alászállott (nem Thaly, de Ipolyi mondja ezt is, 10 lapon) ; s végezetül ha igaz, ez pedig kétségkívül az, hogy a magyar protestáns egyház küzdelmének a magyar nemzeti eszme győzedelme volt reménycsillaga, mely után indult hajdanában úgy a magyar, mint a tót: akkor igaz az is, hogy hazánk történetének művelésével, közelebbről magyar prot. egyházunk múltjának kutatásával, hazafias szellemű tanításával és tanulásával alábbhagyni háladatlanság, rövidlátás, hazafiatlanság s mindenesetre megbocsáthatatlan vétek az evangyelium s a tudomány és annak célja, az igazság ellen. Hiszen ha állanak Göthe szavai, melyekben drágának mondja a történetet azért, hogy lelkesedést szül, akkor igazságukat hazánk s főleg egyházunk történetére alkalmazhatjuk, mint a melynek előadása nem különben seminariumi kezelése épen azért nemzeti, hazafias szempontból is méltán nagy felelősséggel járónak kell hogy tekintessék, S nem is leszen és lehet theologiai intézeteinken a honi történet hivatott tanára az, a ki evangyeliumi szellemmel erkölcsi hazafias érzést valamint tudományos tárgyalást nem iparkodik lelke erejéből párosítani. De ne feledjük, hogy a magyar történet, úgy a polgári, mint az egyházi, alapját az egyetemes történetben bírja. S mi a világirodalmat csak úgy szoktathatjuk ahhoz, hogy felhasználja és magáévá tegye speciális kutatásunk eredményeit, ha mi is számba vesszük az universalis história methodusát és tanulmányának eddigi gyümölcseit. A magyar nemzet — s é,penúgy a magyar prot. egyháznak is — individualitásán kívül a közös európai és állami egyházi institutiók és az azokkal összenőtt műveltség átplántálása képezi hazánk történetét.4

0

) A kölcsönhatás Európa s Magyarország élete között nem egy ízben s helyen szembetűnő. Gondoljunk csak a linci s a vestphaliai békekötésekre s kapcsolatukban a 17. századbeli nagy vallásháborúra, melynek tüzéből gyújtó szikrákat hazánk földjére is vetett a harcos idők szele;4

7

) emlékezzünk az európai forradalmakról, reánk hatásukról ; jussanak eszünkbe a csendesebb alkotások áldása: a Gusztáv-Adolf nevéhez fűzött mozgalom, avagy a tanítás és nevelés magvainak vetésmezein egyegy Comenius, Opitz munkás alakjai s átalán közoktatásügyünk, mely Európából, s itt különösen Németországból hozatta mintáit; gondoljunk az unitarismusra, a felvilágosodás korszaka jelszavainak nálunk is keltett — bár gyönge — visszhangjaira, a prot. uniót valósítani célzó törekvésekre és sok más egyébre; Luther vég-4C

) »A történeti felső oktatás* irta Marcaly (Száz. VIII. 163. 1.) 47

) Noha százados elmaradottságunk folytán a hazánkban folyt e korbeli küzdelmek a 30 éves háború eseményeitől egészen különböző jellegűek, írja Pulszky Ágost (Bud. Szemle. 1886. 119. f. 164. 1.) s inkább hasonlítanak azon harcokhoz, a melyek a birodalomban V. Károly császár idejében folytak; a 30 éves háború korának megfelelő időszakot nálunk a kurucharcok képviselik. Tökéletesen igaz, de míg, s ezt is hangsúlyozhatjuk, Csehország alkotmányos és vallási szabadságát a nagy háború tönkre tette : Magyarország — megfogyva bár, de törve nem — megőrizte e kincseket.