Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-08-14 / 33. szám

Dáné István, előbb dévai, később szászvárosi ref. lelkész és esperes, még az említett hírneves férfiak föllépése előtt nagybecsű történeti adatokat tett közzé az erdélyi egyházkerület névtárában, egész hosszú sorát nevezve meg az olyan hunyadmegyei reformált gyülekezeteknek, az u. n. dezoláta ekklézsiáknak és diasporáknak, melyekben a református magyarság ad minimum, sőt ad nullám devalválódott. Magam is, míg időm és erőm inkább engedte, többször átkutattam a dévai egyház levéltárának porlepte okmányait, konstatálva belőlök, hogy Déva lakossága, még a XVII. század elején is, kizárólag magyar volt; az oláhoknak a városba települhetésre a nagynevű Bethlen Gábor erdélyi fejedelem adott engedélyt, templom- és temetőhelyüket pedig az öreg Rákóczy György idejében, Clarissimus et Reverendissimus Sóti János uramtól, az akkori dévai református praedikator és tractualis seniortól nyerték, kötelezvén magukat és utódaikat, hogy »az templom, iskola és az parochia körül épen oly szolgálakat tesznek, mint az magyarok « Ugyancsak e levéltár igen becses adatokat szolgáltat a szomszédságban létezett két reform, társegyháznak, előbb fiüákká, majd diasporákká alakulását, s végre tökéletes o'áh községekké változását illetőleg. Mindezeket egybevetve, szomorú szívvel kell tanúbizonyságot tennem az igazságról, hogy Hunyadmegye klasszikus földjén, a dicső Hunyadyak, Bethlenek és Rákóczyak magyar vitézeinek és jobbágyainak öröke oláh kezekbe jutott. Dévát, Szászvárost, Vajda-Hunyadot s még egy pár falusi községet kivéve, alig lehet e vidéken magyar szót hallani. Ami keveset hallunk is, oly idegenszerű, oly oláhos, hogy mi, e vidéken élő székelyek is, bajosan tudjuk megérteni. E zagyvalék magyar-oláh nyelv mondat- és szókötése merőben idegen. Az alföldi magyar előtt török-tatár vagy épen khinainak tűnnék fel e minden nemzeti typust nélkülöző beszéd. Kivált a földmíves nép, még ha tud, sem szívesen beszél magyarul, bár a községi, megyei és az országgyűlési képviselő vá'asztásoknál nagyra van és fennen dicsekszik vele, hogy ő nem olyan közönséges paraszt oláh, hanem »nyemes« (értsd nemes) ember, aki e jogát magyar őseinek nemesi jussán gyakorolja. Az országos statisztikai hivatal, az 1880-dik évi népszámlálás adatai alapján 12 ezerre teszi a Hunyadmegyében élő magyarok számát. Lehet, hogy igaza van. De mi, akik itt a hely színén élünk s a néppel naponként érintkezünk, jól tudjuk, hogy e 12 ezer embernek alig két harmada beszél magyarul, ellenben mintegy 3—4 ezerrel csupán oláh nyelven lehet és kell értekeznünk. Akinek csak valamennyire ís szívén fekszik a magyar nemzet sorsa és jövendője, fájó érzéssel tekint a hunyadmegyei magyarság nagymérvű apadására. A költő siralmas szavai jutnak eszébe : »Pusztulunk, veszünk. Mint oldott kéve, széthull nemzetünk.* Nem egyes falvak, de egész vidékek lakossága lett e megyében lassanként oláhvá. Különösen érezzük és fájdalmas szívvel tapasztaljuk ezt mi, református papok. Híveink száma rendkívül megfogyott. 24 anya- és 8 leányegyházközségben és 73 diasporában a református lelkek összes száma csupán 5412. Egy csepp a nagy tengerben, egy pár apró sziget az oláh óceán közepén. Csupán három gyülekezet van a hunyadmegyei tractusban olyan, hol a hívek száma az 500-at meghaladja (Déva 697, Lozsád 501, Rákösd 517 lélekkel), a többiek átlagos lélekszáma 150, de vannak olyanok is, mint pl. Maros-Németi, Boldogfalva és Fehérviz, melyekben a papi család tagjaival együtt sincs 20 lélek. A ceglédi, halasi, kecskeméti és a nagy-kőrösi ekklézsiák külön-külön népesebbek, mint a vajda-hunyadi egyházmegye 32 gyülekezete együttvéve és kettővel, hárommal megszorozva. Es e csekély számú református magyarság is egy 7 ezer • kilométer területű vármegyében szétszórva, egymástól távol fekvő községekben él, 218 ezer oláh lakosság között, mely mint egy óriás polyp, rettentő karjaival megfogva tartja s halálosan szorongatja meggyöngült áldozatát. Én nem azt csodálom, hogy a hunyadmegyei rer

ormátus magyarságnak mintegy fele része elvesztette nyelvét, hanem azt, hogy mindenestől fogva ki nem pusztult e földnek színéről. Bámulom e nép hűségét és kitartását, melylyel nemzetéhez és egyházához századokon át raragaszkodott s csodálkozom, hogy nem vérzett el azon élet-halál harcban, melyet a negyvenszer annyi oláhsággal szemben, a nemzeti létért megvívni kényszerült. Az igaz, hogy számban és vagyoni erőben nem volt mindig ily gyönge a hunyadmegyei ref. magyarság. Volt idő, midőn lélekszáma a 40 ezeret is meghaladta s patrónusai közt a megye csaknem összes birtokosain kivül, magát a királyi fiscust s Erdély fejedelmeit is tisztelhette. Csakhogy rég volt, midőn ily boldog napokat élt itt a magyar. Nem csoda, ha az egykori nagyság tudata nem él többé élénk emlékezetben, s maga a nép, még hírét is elfeledte már a régi dicsőségnek. Csnk akit andalgó lelke a mult idők emlékeinek felkutatására ösztönöz s örömét találja abban, hogy bemohosodott sírboltok, roskatag templomok, régi nemesi curiák omladékai közt feliratos köveket keresgéljen és elavult régi okmányok titkait fürkészsze : csak az tudja, látja azt a nagymérvű és siralmas pusztulást, mely Hunyadvármegye magyarsága s ezzel együtt reformált gyülekezeteink körében végbement. Csakhogy midőn a hunyadmegyei magyarság nagymérvű megapadásáról szólunk, különbséget kell tennünk a kipusztulás és az eloláhosodás között. Tény, hogy a reformatio idejében, illetve az ezt megelőző század folyamán, több, mint 40 ezer magyar lakott Hunyadmegyében; va'ó igaz, hogy jelenleg csak mintegy 12 ezer magyar él az egyesített Hunyad- és Zarándvármegyék területén és végül szomorú igazság, hogy ezek egyharmada, mintegy 3—4000 lélek, nem tud beszélni magyarul. De ezekből nem az következik, hogy megyénkben 28—32 ezer ember eloláhosodott, — a mi igazán nagy nemzeti bűn volt volna — hanem csak az, hogy magyarságunk 28 — 32 ezerrel megfogyott — ami nagy baj és elszomorító dolog ugyan, de, mint a helyzet és a viszonyok természetes folyománya, nem hoz szégyent sem a magyar nemzet, sem a református egyház fejére. En, a fentebb említett jeles férfiak dolgozatai, történeti okmányok, a magyar községek földrajzi fekvése és ethnographiai viszonyainak ismerete alapján a Huny admegyében eloláhosodott magyarok számát 6—8 ezernél többre nem becsülhetem, míg teljes meggyőződéssel állítom, hogy a többi, mintegy 18—20 ezer, az időlc folyamán kipusztult. Es az eloláhosodott 6—8 ezer magyarnak is csak mintegy fele része van a nemzetre nézve elveszve, a még xneglévő, magát érzületében és szokásaiban magyarnak valló 3—4000 lélek, bár nyelvünket most még nem beszéli, megtartható lesz anyaszentegyházunknak és nemzetünknek. Elég szomorú dolog ez is egy kis nemzetre nézve, minő a mienk. S ha a »legnagyobb magyar« híres mondásaként »oly kevesen vagyunk, hogy még az apagyilkosnak is meg kellene kegyelmezni®, nem lehet a magyar