Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-07-31 / 31. szám

kellene körvonalozni az egyházmegyei felügyeletet is. A megyei felügyelet most patriarchalis módon megoszlik a körlelkész, az esperes és a tanügyi bizottság között; de e különböző közegek működése nem eléggé összevágó. A sok gazda között nincs az iskolaügynek igazi hivatott gazdája s az iskolai adminisztrációnak saját organuma. Az esperes az egyházi közigazgatás tömérdek teendői közepett akárhányszor kénytelen az iskolát akarata ellen is másodlagosnak és mellékesnek tekinteni, úgy gondolkozván, hogy a vitális és belső tanügyi dolgok különben is kellő ellátást nyernek részint a körlelkész-tanfelligyelők, részint az egyházmegyei tanügyi bizottság által. A körlelkész-tanfelügyclők hatáskörét az usus az iskolalátogatás, examenen való megjelenés s a tanügy-statisztikai adatok összeállítása elvégzésével általában véve kimerítettnek tartja s ennélfogva ez intézménynek az iskolaügy fejlesztése körül már a priori kevés szerepet juttat a közfelfogás. Szervezeti jogkörénél fogva a tanügyi bizottságokban lüktetne az iskolakormányzás litere, de e bizottságok Összeállításának és ülésezéseinek legtöbbször azon cardinalis hibá juk van, hogy hiányzik belőlük az esperes, ki az iskolai közigazgatás gyeplőjét kezében tartja, és ritkán van oly tagja, ki az egyházmegye minden iskoláját és tanítóját személyes tapasztalat alapján közvetlenül ismerné. Ezek miatt aztán a tanügyi bizottságok működése vagy pusztán a beterjesztett iskola rajzok és statisztikai adatok tudomásul vételére szorítkozik, vagy ha magasabb hivatásérzetüknek hódolva, irányozni is akarnak, e tekintetben való javaslataik, a tényleges állapotok beható ismerete nélkül, rendesen csak akadémikus értékű marad. Az iskolai közigazgatás ez elvitázhatatlan hiányán előbb-utóbb segíteni kell, mi a legkönynyebben úgy volna eszközölhető, hogy az egyházmegyékben az iskolai adminisztrációnak külön orgánum szerveztetnék, mely az iskolaügyet felelősség mellett intézze, a felügyeletet közvetlenül gyakorolja, az iskolalátogatást személyesen végezze, s az egyházmegyei tanügyi bizottságnak lelke legyen. A népiskola e kormányzó közege minden nagyobb nehézség nélkül beilleszthető volna a református egyházszervezetbe, a mennyiben a kü- ! lönben is majd minden egyházmegyében meglevő ^helyettes-esperes^-í hivatal könnyű szerrel felruházható volna a tanügyi adminisztráció jog- és hatáskörével. Nem is volna absolute új dolog ez a hazai protestantismusban, mert az evangelikus egyházban meglevő alesperesi hivatal jóformán az indítványozott iskolakormányzói közegnek felel meg, ! a mennyiben az alesperesek ott első sorban a tanügyi adminisztrációval vannak elfoglalva. A tanügyi esperesség szervezése nemcsak az iskola-igazgatásnak volna kiszámíthatatlan javára, hanem könynyítene s könynyítvén bizonyára javítana magán az egyházmegyei adminisztráción, a tömérdek teendő miatt már-már az elviselhetlenségíg túlterhelt esperesi hinatalon is. Ajánlom e gondolatot a lelkészi értekezletek becses figyelmébe, mert általa az iskolai adminisztráció hiányain gyökeresen lehetne segíteni s az iskolák és tanítók színvonalát jelentékenyen lehetne emelni. De hogy az iskolai közigazgatás reformja óhajtott sikerre vezessen, párhuzamosan kell vele tartani az iskolai nevelés javítását. Az iskola e tekintetben olyan, mint az ekklézsia s ha igaz a példaszó, hogy a milyen pap, olyan az ekklézsiája, még inkább igaz az, hogy a milyen a tanító, olyan az iskolája. A példaszó igazsága azért nagyobb a tanítóra vonatkoztatva, mert ennek közvetlenebb, belterjesebb hatása van a növendékekre, mint a papnak a felnőttekre. Ha tehát azt akarjuk, hogy legyenek jó iskoláink, először azt kell akarnunk, hogy legyenek jó tanítóink. A jó tanító az iskola belső felvirágoztatásának minden feltételét egyéniségében hordozza, ép mint a jó pap az ekklézsiáét. Ez elismert igazság nyer kifejezést az állam és az egyház azon szünetet nem ismerő törekvésében, hogy a tanítóképzést évrőlévre javítja és tökéletesíti. A református egyház tanítóképzése egészben véve azon színvonalon áll, melyen az államé. Az a keretje az a tanterve van s olyan a tanképesítés módja nála is, mint az államnál. Mit akarunk hát javítani tajta, ha az államét jónak tartjuk? Miért akarjunk túllicitálni, mi szegény egyház, az államon r! Nem is a tanító-képzést tartom én hiányosnak. Elismerem, hogy tanítónövendékeink tanulnak eleget, tudnak is eleget, az ismeret-közlés mesterségét is megtanulják elméletileg kellőképen. Azt is tudom, hogy tanító-képző tanáraink mind a tudomány, mind a hivatás-tudat terén kiállják a versenyt az állami paedagogusokkal, s legföljebb csak a társadalmi szereplés tekintetében nem mérkőzhetnek emezekkel, a mi a szegényesebb anyagi helyzet kifolyása. Nem is a tanítóképzés, hanem a tanít ó-nevelés hiányos mi nálunk. Az egyházi tanítóságon országszerte megkopott az egyházias szín és jelleg. Mintha nem az egyház praeparandiájából kerülnének ki, mintha nem az egyház szolgálatában állanának, mintha nem a református egyház emlőjén növekednének : oly modernek, oly világiások, oly államosak ezek a mi tanítóink. Az egyház életét, szükségeit, erőit és áldásait nem ismerik, nem érzik, nem becsülik és nem kívánják. Csak lakni, hálni, enni