Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-07-03 / 27. szám

és görögöknél. Az elemi és közép-iskoláknál e szempontból csak az az eltérés, hogy a baj nyilvánulásai tehát a kórtünetek mások, ele a baj itt is megvan s csaknem ugyanazon alap-okokra vihető vissza. En csak aprót, iskolaügyről kivánok szólani. Először az elemi iskolaügyre reflektálok. Az elemi iskolaügy főbajára, meggyőződésem szerint találóan mutatott rá a dunamelléki püspök évi jelentése. ^Ha eddigi tapasztalásaimból — mondá többek között — szabad már némi Ítéletet vonnom el, ki merem mondani, hogy ha iskoláinkban még most is sok a hiány s azok nagy része a törvénynek s a kor követelményeinek nem felel meg: e részben legkevesebb hiba az egyházi és iskolai kormányzatot terheli, mely kötelességét mindenütt teljesíti intéssel, buzdítással, útmutatással; valamivel több az egyes egyházakat, melyek az iskola fontosságát még nem látva át, iskolaügyök emelésére anyagi áldozatot hozni, vagy a szülőket kötelességeik teljesítésére inteni s ha kell, kényszeríteni vonakodnak ; a legtöbb azonban magukat a tanítókat terheli. . . . Fájdalommal kell kimondanom, hogy tanítóink túlnyomólag nagyobb része . . . nem áll hivatása színvonalán.*' Az itt konstatált tény valóságos tény, melyet minden gondos észlelő saját tapasztalataiból is megerősíthet. Való igaz az is, hogy a hibák fokozatosan a kormányzat, a fenntartók és legfőbb mértékben a tanítók részére írandók s így a bajok orvoslása is e tényezők javításában eszközlendő. Javítani kell első sorban a tanítói kar azon részének közszellemét, mely nem áll hivatása színvonalán. E szellem hiányai, hogy nem eléggé egyházias, hogy nem eléggé képzett, hogy nem eléggé ügybuzgó. A tanítók egyháziassága és ügybuzgalma alapját a nevelés veti meg, s e tekintetben úgy látszik, mintha a képzettség mellett felesleges volna az egyháziasság és ügybuzgalom külön fölemlítése. Ez azonban csak látszat, mert a valóságban az ismeretbeli és módszertani képzettség mellett az egyházias és ügybuzgó vagy rövidebben a valláserkölcsi neveltség mint különleges kellék nagyon is szükséges. A tanítók e selejtes részében találhatók a papmarók, egyházócsárlók, vallás-fitymálók azon veszedelmes fajzata, mely a hol befészkeli magát, rákfeneként pusztít az egyház testében. Elsietett következtetés volna azonban mindezt a nevelés, pláne a praeparandiai nevelés rovására írni. Mert igaz ugyan, hogy a jó nevelés hiánya gyakran annyi mint a rosz nevelés; de az is tapasztalati igazság, hogy miként az ember, úgy bármely hivatalnok s igya tanító nevelését is a belső és külső életviszonyok egészítik ki és fejezik be, az iskolában megvetett alapon, a születés-adta anyagból. Világosabban szólva, ha azt akarjuk, hogy tanítóink egyháziasabbak és ügybuzgóbbak legyenek, az iskolai képzés mellett — miről alább szólok — az őket befolyásoló viszonyokat kell kedvezőbbekké s épen e célok elérésére alkalmasabbakká tenni. Nem elég egyházias, nem elég ügybuzgó a tanító. Vájjon az őt környező viszonyok és emberek útmutatásában, buzdításában és példájában megtalálja-e a kellő irányzást és a mindennapi ösztönzést, vagy a saját emberségéből tanúsított munkája iránt talál-e igaz méltánylást, őszinte elismerést? Hanyag a tanító, csak immel-ámmal őrli le napi munkáját.. . Vájjon az iskolai elöljáróság megteszi-e körülötte a szakszerű felügyelet és szigorú ellenőrzés, a méltányos anyagi ellátás és szükséges erkölcsi támogatás kötelességszerű s az iskolai fejlesztéshez nélkülözhetetlen munkáját? Társadalmilag elhanyagolt s a művelt társaságot kerüli. . . Vájjon megvannak-e adva számára akár anyagi ellátásban, akár a személyével való érintkezésben a társadalmi művelődés szükséges feltételei s fölebbvalói és lelkésze részéről a hivatalos és magán érintkezés annyi eszközei öntudatos ügyszeretettel és le nem írható tapintatossággal az ő és az ő osztálya emelésére föl vannak-e kellőleg használva ?.. . Mert elvitázhatlan tény, hogy az elöljáróságnak s különösen a lelkésznek szerető gondossága az iskola, meleg érdeklődése a tanügy iránt, valamint a tanítók iránt tanúsított erkölcsi támogatásuk s velők való szívélyes jó viszonyuk nemcsak az iskolaügy felvirágoztatására hat üdvösen, hanem a tanító kötelességtudatát és iigybuzgóságát, hivatásérzetét és munkakedvét szembetünőleg fokozza ; ellenben az iskolaügy és a tanítók iránti közöny és hidegség még a jóravaló tanítót is könnyen lehangolja, más befolyás alá űzi s elidegeníti az egyháztól és iskolától. Bármily nagy súlyt fektetünk is a lelkész és a tanító közötti egyetértő munkásság erkölcsi és egyház társadalmi üdvös hatására, az ott nem álló tanítókat hivatásuk színvonalára emelni csupán ez által még nem lehet. Az egyenesebb s közvetlenebb utakat kell jó karban tartani, s ezek : az anyagi ellátás és az iskolai előkészítés. A tanítók anyagi helyzetének javítása soha le ne vétessék az egyházi gyűlések napi rendjéről. A tanítói állásnak rendkívüli fontossága ép úgy megkívánja ezt, mint a mily erősen követeli az állammal való szünteleni verseny. Ez utóbbira különösen nagy súlyt fektetek azon husz év tapasztalata alapján, mióta a népiskolai ügy országos törvénynyel szerveztetett. E tapasztalat summája röviden ez: mivel az állam általában jobban díjaz, mint az egyház, a népiskolák legjobb tan-