Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-06-26 / 26. szám

T A R C A. Ist Zl.*) Bujdosom az élet kopár sivatagán, Ahol elveszett már sok küzdő karaván. Olvadó nap gömbje tűzfolyamba' fürdet, Perzselő parázszsá hevíti a földet; Lángol a levegő, mint égő óceán, Vánszorgok aléltan a sívó Szaharán. Nincs egy árnyékos fa, hol fejem lehajtsam, Hűs patak, hol enyhül szomjúhozó ajkam, Lankadozó testem rogyni vágy a porba, De egy ölelő kar mintha általfogna ! Keblem templomában harang szava csendül, Fölemelő hit zeng lelkemen keresztül. Gyermekbizalommal nézek az égboltra : Dicsfényben ragyog le az Úr örök trónja, Rajtam függ jóságos szeme az Istennek, Mintha szólna: »Ne félj, én majd megsegítlek!« Egyet int . . . s fölbuggyan előttem a patak, Szellős sátorokat tár föl a sivatag. Zöldelő oázok enyhetadó árnya Hivogat pihenni pázsitnyoszolyára, Álmomat a tavasz pillangózománccal, Berkek éneklői dallal szövik által, Bólintgató lombok üdítőn legyeznek, Zsibbadt tagjaimba új erőt lehelnek, S hál'adó imával nézek az égboltra: Dicsfényben ragyog rám az Úr örök trónja. Változik az élet ... új képet ölt sorsom : Elhagyatva állok egy nagy sziklaormon, Tenger közepéből feldobva magasra . . . Oda is elkísér a végzet haragja. Kobozára üt az óceán költője: Húrjai pattognak, szakadoznak tőle. Ezerhangú dala visszhangozva harsan, Démonok csatája tombol a viharban. Óriás sörényű, féktelen hullámok, Mint éhes tigrisek, éhes oroszlánok, Föl a sziklatetőkre rontanak őrülten, Szörnyetegek kelnek, támadnak körültem, Lázas képzeletem rémvilágot láttat: Ijesztő alakú tengeri csodákat, Százkarú polipok hemzsegő csapatja Tapadó karjait felém nyújtogatja, Mérget fuvó kigyók csúszva tekergőznek Hasadékain föl a sziklatetőnek. Kétségb'esés száll meg, ez a sötét szellem : »Hát nincs, aki védjen e vad rémek ellen? Pártomat ki fogja, hogy itt el ne veszszek ? Senki sem könyörül nyomorult éltemnek ?« S egyszerre meghasad a dörgő ég boltja : Villámfényben ragyog az Úr örök trónja. Rajtam függ jóságos szeme az Istennek, Mintha szólna: »Ne félj! Én majd megsegítlek!« S lelkem önkénytelen' leborul láttára, Zsámolyához röppen hódoló imája. És egy intésére a hatalmas Úrnak Tornyosodó habok tükörré simulnak. *) E vallásos hangulatú költeményt szerzője a szegedi reform, egyház javára rendezett hangversenyre irta s ugyanakkor küldötte be hozzánk; értékéből azonban a kissé későbbi közlés, azt hisszük, semmit sem von le. Szerk. Eltűnik a rémek félelmes világa . . . S feljön a csillagok rezgő miriádja. Fürdenek szelíden a kigyúlt sziporkák, Tenger ölére a mennyet varázsolják. Fénybirodalom ez! Pompázó vizében Tündérek úszkálnak liliomfehéren, Fennlebegő hajuk csilláma világol, Húzódik a tükrön, mint az arany fátyol. Bűbájos dalokat zengnek édes halkan, Gyönyöre visszhangzik a mélyben, magasban. Mosolygó tündérek énekszava mellett Könnyű szárnyú hajó vidoran közelget, Lengő vitorlája integet előre . . . Mentve vagyok!. . . Visz, visz nyájas kikötőbe. S hál'adó imával nézek az égboltra : Dicsfényben ragyog rám az Úr örök trónja. Csöndesen foly éltem . . . hányatásnak vége . .. Kis födél borul rám: nyugodalmas béke Nézem a világot a magány ölében, Tarka játékiba elmerülve mélyen. Egy-egy szál virágot nyújt is egy-egy óra — De hiába virul : elhervad a rózsa. Tova tün az öröm rám nevető képe, Mint a kikeletnek illanó lepkéje. Elhervad a liget, omlanak a lombok, Porba hull a büszke, fennragyogó homlok. Hiába születtél: semmi vagy mulandó! Bölcsőd felett lebeg a halálharangszó. Szomorúan kong-bong végig a világon, Könyes vándorboton, gyöngyös koronákon. Ember! szállj magadba! Menj ki, szegény árva, Hajtsd le a fejedet a sírok halmára. Szívmorzsoló neszét figyeld a férgeknek, Tanuld meg értelmét törpe életednek ! Halhatatlan vagy, de olyan halhatatlan, Mint, a mit eltiprok, a bogár a porban, Mint elejtett vad a titkos rengetegben, Mint lelőtt madár, mely haldokolva rebben. Kidob a természet alkotó szeszélye, Visszaragad újra anyai keblére. Milliókat kelt és milliókat fektet . . . Lelkem elborul az éji lámpa mellett. Óh ! mért is születtünk ? Óh miért is élünk, Ha a természet csak játékot űz vélünk ? Epitiink reményre, lenge délibábra, Összedől egy gyenge szél fuvallatára. Óh! miért ez a nagy küzdelem a létért, Temetőkapunál ha látjuk a végét ? Mit ér, ha síromon búbánatos fővel A ciprusfa gyászol, vagy borostyán zöldéi ? Nevem írhatják a hír arany könyvébe : Koporsóm azt mondja, hogy mindennek vége. Följutottam bár a legmagasabb fokra : Voltam . . . annyi, mintha nem is éltem volna, Mintha egy falevél hull le az erdőben, Vagy buborék pattan szét a levegőben — A világ folyása nem érzi hiányom : Födi lábam nyomát új emberi lábnyom. Tán szívemből rózsa hajt ki sírom halmán ? S keblére tűzi majd egy dalos pásztorlány? Késő kor ekéje poromat fölszántja? Betakar a termés dús aranykalásza ? Vagy bepirosítja síromat új hajnal ? Föltámadok, miként a hernyó tavaszszal, Csillogóbb alakban új életre kelve ? Vagy a réginél is nagyobb gyötrelemre?