Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1887-06-05 / 23. szám
hajója örvénybe merül, honnét szabadulást többé reménylnetek nem lehetne. Az a ti bajotoknak forrása, hogy a midőn különváltatok a németajkú egyház híveitől kikkel azelőtt egy közös lelkésztek volt és külön lelkészi és külön tanítói állomást szerveztetek egyházatokban : csakhamar elcsüggedve az ez által rátok nehezülő újabb terhek viselése alatt, addig kérvényeztetek az egyházi hatóságoknál, míg azok a két hivatal egyesítését nektek meg nem engedték. Mert most, midőn célt értetek ismét a régi állapotot óhajtanák vissza sokan közületek; mások ellenben fenn akarnák ugyan tartani a jelen helyzetet, de mégis azon átváltoztatással, hogy a lelkész ennek utána ne maga tanítson, hanem tartson időről-időre egy tanítót, saját jövedelmének megrövidítésével anélkül, hogy ti a tanító fizetéséhez, a magatok részéről csak valamicskével is járulni hajlandók volnátok; ismét mások úgy vélekednek, hogy az volna legjobb, ha egyházatok leányegyházzá lenne ; és végre vannak számosan olyanok is, kik belefásulva az évek óta már tartó egyenetlenkedésekbe: mivel sem törődnek többé, visszavonják magukat a közügyektől, kerülik a templomot, s így tényleg megszűntek egyházatoknak tagjai lenni. Itt tehát mindenekelőtt egyetértést kell létrehozni. Határozzatok. Szerintem a következő két megoldási módozat jöhet csak szóba közöttetek : vagy lesztek leányegyház, a mikor egy jól díjazott tanítót tarthattok, az egyházatokban pedig a németajkú egyház lelkésze fogna benneteket gondozni; vagy pedig szerveztek szilárd alapon nyugvó külön lelkészi és külön tanítói állomást, csak hogy ez utóbbi esetben az áldozatkészségtől nem szabad visszariadnotok 1 Gondoljatok őseitekre. Nem egy mérce rozsot, nem 30 krt áldoztak ők, mint ti, kiknek már csak ez is oly igen nagyon soknak tűnik fel, hanem véröket, és életöket is örömmel vitték ők áldozatéi ha kellett a Krisztusbani hitért Isten anyaszentegyházának oltárára 1 Ámde éppen az korunkban a baj, mely á'talában a többi egyébb keresztyén vallásfelekezeteknél is észlelhető mindenütt, hogy í. i. hiányzik az egyháztagoknál a hit, a Krisztusbani erős hit, mely hegyeket mozdít, és a lehetetlent is lehetővé teszi. Igen, miként a régi rómaiknál a házi Istenek ott valahol a lakás félreeső részében, valamely fülkében voltak rendesen elhelyezve, mint valami mellékes tárgyak, a mikre csak nagy ritkán gondoltak az élet gondjaiban elmerült világfiak: éppen úgy nálatok is ma már csak mellékes dolog a hit; a fő pedig: a földiekben való szorgoskodás, az élvezetek hajhászása, és az egyébb világiakban való elmerülés stb. Buzdítva, lelkesítve ezután a híveket a munkás keresztyéni hitre, egy buzgó imával zárta be főpásztor úr teljes egy óráig tartó emelkedett hangú és igazán nagy hatású beszédét.* Es alig hogy elhagytuk Istennek házát, néhány perc múlva már ismét munkánál láttuk a fáradhatlan főpásztort az iskolában, hol áldott türelemmel s kedvteléssel kérdezte és hallgatta a kicsinyeket, kiknek készültségével teljesen meg volt elégedve. Majd azután a helyi algymnásiumot látogatta meg, hol az igazgató-tanár Varga István tanár-társainak és a tauulóknak élén lelkes szavakban üdvözölte püspök urat, ki a gymnasium épületét és az egyes osztályokat behatóan megvizsgálva egy s más felől részletesebb felvilágosításokat is kért magának. Végre a presbyteriummal ülésezett, kik a templomi beszédek üdvös hatása folytán készséggel s örömmel fogadták az adott jó tanácsokat. A korai vacsora után, melynél egyházmegyénknek esperese búcsút vett püspök úrtól, és a mely búcsúbeszédre azután a püspök úr által adott válasz hattyú dalként rezgett át elérzékenyült szívünknek húrjain, úgy hogy az »éljenek® helyett csak könnyeink beszélhettek, kocsira ült és a várostól 3 /4 órányi távolságra fekvő vaspálya állomáshoz hajtatott ki, számos fogat kíséretében. És miután itt is az előzékeny állomás-főnök által feldíszített várótermekben, s künn a pályaudvarban is néhányszor még koriilállottuk őt, kitől válnunk oly nehezünkre esett, végre is elkellett mondanunk egymásnak a végső Istenhozzádot. Soha se fogjuk feledni a kedves benyomást, melyet megjelenésed, az örömöket, miket nálunkléted, a fájdalmas meghatottságot, mit távozásod nekünk szerzett, okozott szeretve tisztelt főpásztorunk 1 Tarts meg te is bennünket jó emlékedben 1 K. E. IRODALOM. Ajánlott könyv. A közoktatási miniszter Eötvös Károly Lajos: »Kis Világ, legújabb Flóri könyve« cimtí paed. költészeti kötetét, mely Gyulai László és Tahi Antal 60—70 eredeti rajzával van illustrálva, mint »a gyermekek kedély világához és értelmi fejlettségéhez alkalmazkodó, magyar népköltési motívumokon alapuló, szívnemesítő élvezetes versek« gyűjteményét a kisdedóvodák és népiskolai könyvtárak számára, úgy a tanulók közt kiosztani szokott jutalomkönyvűl ajánlotta. A jeles paedagogusnak s lapunk derék munkatársának e becses kis művét melegen ajánljuk a gyermek-barátok pártfogásába. — A rövid időn már II. kiadást ért szép kiállítású könyv egy példánya 50 kr. Megrendelhető a szerzőnél (Nagy-Becskereken), vagy bármely könyvkereskedő útján. Személyes kérdésben. Midőn Szügyi J. úr s>Ghoral'könyvét« e t. lap hasábjain méltatólag ajánlottam, azt mondám, hogy nem szólok többet; mivel azonban a 22. számban t. Oláh Károly úr egyenesen személyemnek ront, s keserű gúnynyal fitogtatja ellenem bőséges tudományát: kénytelen vagyok még egyszer és utoljára szót kérni, s a személyemet illető megtámadást érdeme szerint komolyan visszautasítani. Méltán kérdezheti bárki is, — ki e t. lap régebbi évfo'yamait olvasta — hogy tehet Oláh úr az ellen a Kálmán ellen személyes támadást, ki az ő műveit oly kitüntető elismeréssel ismerteté? úgy annyira, miszerint voltak ismerőim, kik egyenest szemembe mondták, hogy én Oláh úrral valami különös jó barátságban lehetek s pajtáskodásból teszem, a mit teszek. (Nota bene : még akkor sohse láttuk egymást 1) Hát én ennek az ellenem való nagy haragnak megmondom a nyitját. Oláh úr abban a szerencsétlen mániában szenved, hogy senki se tud semmit, egyedül ő 1 Ezt kimutatá 1877-ben, midőn beadott »Énekes könyvét« a dunamelléki ének-bizottság az én indokolásom alapján — a Jelütéses alla brlve beosztás nem nekünk való — nem fogadá el. Azután néhány évvel ezelőtt ismét adott be Oláh úr egy halottas könyvet, mely kiadatott bírálatra. — Én szövegi tekintetben nem szóltam hozzá, (arról szólhat más) csak zenei oldalát vizsgáltam, s kénytelen voltam úgy tapasztalni, hogy Oláh úrnak — mint mondani szokták — még csak dunszfja sincs a magyar rythmushoz, egész gyűjteménye nem egyébb, mint a negyedfél-egész kótáknak minden rendszer nélküli egymás mellé való rakása, felütést a magyar érzék nem tűr, (ezt az öreg Szotyori Ís megmondá neki, de ő Szotyorira se hallgat!) holott mennyire kifejtém én e t. lap hasábjain, hogy a magyar dal és ének elengedhetlen kelléke
