Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-05-15 / 20. szám

A tolna-baranya-somogyi evang. egyházmegye rendkívüli közgyűlése. Május 4-kén Bonyhádon tartatott meg e gyűlés Nádosy Kálmán felügyelő úr által összehíva. Az esperesi hivatal üresedésben levén, az egyházi elnöki széket mint korelnök Bergmann Lajos izményi lelkész foglalá el. Nádosy Kálmán úr mély megillető­déstől reszkető szavakkal jelenté Ritter István espere­sünk gyászos halálát, kinek emlékezetét jegyzőkönyvileg megörökíttetni, a felette mondott gyászbeszédeket kinyo­matni indítványozá, mely indítvány egyhangú'ag elfo­gadtatott. Következelt az esperes-választó szavazatok felbontását végzett bizottság jegyzőkönyvének felolva­sása, melyszerint 35 beadott szavazat közül (valamennyi gyülekezet szavazott) 26 Bauer Adolf hidegkúti lelkész, egyházmegyei egyházi főjegyző úrra esvén, nt. Bauer Adolf úr lőn túlnyomó szavazattöbséggel esperesül megválasztva. Az éljenzéssel fogadott jelentés után küldöttség meneszte­tett a megválasztott esperes úrért, ki megjelenvén, az éljen­zés lecsillapulta után felügyelő úr által szívreható beszéd­del üdvözöltetett. Az esperes úr ezután letevén a hivata­los esküt, gyönyörű beszéddel foglalá el helyét. Majd a papi kar nevében Guggenberger János, a bonyhádi tanári kar nevében Marthauser Imre igazgató, a nép­tanítói kar nevében Miihl János mekényesi tanító üdvözlé az esperes urat. — Az üdvözlő és beköszöntő beszédek jegyzőkönyvbe fognak iktattatni. A gyűlés másik tárgya volt a bonyhádi gymnásium homlokzati épületek egyik szárnyának újraépítése felől hozott határozat. Az esperesi tartalmas székfoglaló beszéd rövid bevezetés után, melyben megható szavakban monda köszönetet a kitüntetésért, megindítóan emlékezett vissza boldogult Ritterünk érdemeire, s aztán így folytatá: »Működésem vezérelvéül első helyen említem a vallás-erkölcsi életet, annak ébrentartását, annak fejlesz­tését, ápolását és megszilárdítását. Altalános a panasz, mely naponta megújul, hogy a vallás iránti közönyösség és elhidegülés mindinkább növekszik, s mint valami jár­ványos és ragályos betegség tovaterjed az egyház tes­tén s egymásután megtámadva annak egyes szerveit, megakadályozza az egész organismusnak összműködését és életerős kifejlődését. így keletkezik az egyháziatlan­ság, midőn a vallás, az egyház, egyszóval az Isten or­szága szent érdekei iránti érzék teljes hiánya az azokért való heviilést, buzgólkodást és munkásságot megbénítja, az áldozatkészség éltető forrásait elapasztja, az egy hitben való együvé tartozás kapcsait meglazítja s hova­hamarabb széttépi. Ez szüli aztán a vallástalanságot, a hitetlenséget; azt a hitetlenséget, mely már nem elég­szik meg azzal, hogy titokban aláaknázza a vallás és egyház alapköveit és oszlopait, hogy azok, ha lehetsé­ges volna, maguktól dőljenek össze, hanem, mely nem átalja felemelt fővel, nyilt homlokkal támadni minden ellen, ami szent, mely kibontva és kitűzve büszke zászlóit, nyilt harcot folytat Isten országa ellen, hogy ledöntse Sionunk síent falait, s feldúlja annak oltárait és szentségeit. És a vallás, a hitélet hanyatlásával arányban ha­nyatlik az erkölcsi élet is. Mert ahol meglazultak azon kötelékek, melyek az embert Istennel összekapcsolják, ott okvetlenül meglazulnak az emberi társadalom leg­szentebb kötelékei, a családi élet kötelékei is. Pedig a családi élet valódi alapja a keresztyén társadalomnak. A hol az szenved, ott beteg a társadalom, nem fejtheti ki életerejét, nem teljesítheti életfeladatát s nem felelhet meg különösen ama fenséges hivatásának, melyet úgy szoktunk nevezni, hogy: »Isten országának építése e földön.« Nem akarom e helyen és ez alkalommal a szomorú jelenségeket egész meztelenségükben feltüntetni, melyek a mai társadalom valláserkölcsi sülyedésének symptomai-I ként mutatkoznak, csak jelezni kivánom, hogy azok csakugyan léteznek, hogy a kinek szemei vannak a I látásra, meglássa azokat. Mert azok előtt szemet huny­nunk nem lehet és nem szabad, ha a mai keresztyén társadalom valláserkölcsi életének valódi diagnosisát meg­alkotni akarjuk, hogy aztán sikerrel foghassunk a gyógy­kezeléshez. Van orvossága a bajnak, de csak egy: a vallás, az egyház iránti szeretet, annak intézményei iránti érdeklődés, egyszóval a Krisztus evangéliumából i fakadó élő hit, mely mindeneket megelevenít és újjá szül az ő isteni erejével. Ezt ébrentartani, ezt fejleszteni, ápolni és megszilárdítani, legyen közös törekvésünk. Ha ebben erősek leszünk meg fogunk állani szi­lárdan a másik mellett is, értem az egyházi és iskolai önkormányzati jogunk iránti hűséget. Ezen önkormány­zati, önrendelkezési jog, legszebb joga, de egyszersmind legszentebb kötelessége is a protestáns embernek. Ez nyitja meg az egyházi tér sorompóit, hogy azokon belől egyháza ügyeinek vezetésébe befolyhasson. E tény fontosságának elismerése végett elég annak a történe­lemben kifejtett eredményeire utalnom. A nem protes­táns e nbernek tulaj donképen nincs egyháza. Nincs oly értelemben, hogy ő annak élő, tevékeny, munkás tagja lehetne. A hol csak feltétlen engedelmesség követelte­tik, a befolyás, a szabad cselekvés minden joga nélkül, ott az ember activ tényező nem lehet. Csak a protes­táns ember érti és tudja igazán, hogy neki egyháza van. Tehet érte, emelheti azt, irányozhatja fejlődését, egyszóval magáénak érezheti szíve bensejében. Ebben rej'ik a mi protestáns egyházi és iskolai önkormányza­tunk nagy fontossága és ereje, mely századokon keresz­tül képesítette az egyházat — hagyományos protestáns szegénységünk dacára — Önmaga, intézményei, különö­sen iskolái fenntartására a legválságosabb időkben is, annélkül, hogy kívü'ről jövő segélyt, vagy támogatást vett volna igénybe. Sokszor félreértetett és megtámad­tatott ezen mi autonómiánk, még azzal a váddal is illet­tetett, hogy az lepel gyanánt használtatik hazafiatlan üzelmek eltakarására. Igaztalan vád 1 Az igazi protes­táns autononra soha sem jött és nem is jöhet az állam­mal, annak alkotmanyos törvényeivel s a józan haza­fiassággal ellentétbe, s midőn mi evang. protestánsok kí­vánunk maradni, rendíthetlen hűséggel megállva autonó­miánk talapzatán, egyszersmint hű és jó hazafiak akarunk lenni a szó legigazibb és legnemesebb értelmében. Erre nézve, meg vagyok győződve, mindnyájan egyetértünk. Fogjunk tehát kezet a közös cél elérésére, a jelzett irányelvek érvényesítése által édes mindnyájan, akár az egyházi, akár a világi elemhez tártozunk. Hogy pedig ezen közös erővel való működést mindinkább biztosít­suk magunknak, nézetem szerint súlyt kell fektetnünk az egyház-felügyelői intézményeire, mely evang. egyházunk múltjában oly hasznosnak és áldásosnak bizonyult. Ezen összműködés érdekében kérem önöket t. uraim, ne ta­gadják meg tőlem támogatásukat! Kérem mindenek előtt nagyságos felügyelő urunkat, mélyen tisztelt elnök tár­samat, legyen segítőm, mint tapasztaltabb a közigaz­gatás terén tanácsadóm, viseltessék irántam azon jó­akarattal, melylyel boldogult elődöm oly nagy mérvben dicsekedhetett, s mely nélkül dicstelen erőlködés maradna minden igyekezetem. Kérem egyházmegyénk tiszt, tiszti­karát, melynek eddig én is egyik szerény tagja voltán,

Next

/
Thumbnails
Contents