Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-01-09 / 2. szám

lesz Mátyás, nem tudhatták előre a 15 éves ifjúról; sőt Garáék és Giskráék csak azért nyugodtak bele a választásba, mert azt hitték, hogy a gyermek király alatt majd folytathalják garázdálkodásaikat. Tudom nagyon jól, hogy I. István királyunkat sokan vádolták már a keresztyénségnek erőszakos eszközökkel való terjesztése s az idegeneknek az országba csődítése miatt; de azt általánosan elismerik a történetírók, hogy épen nemzeti fennmaradhatásunk érdekében nagyon jó politikai sakkhúzás volt tőle a nyugoti keresztyénséghez való csatlakozás. Szerző pedig ezt határozottan elitéli s nagyon keményen szól Istvánról, ezeket mondva róla a többek között: »István, atyja halála után külizgatásból királyi címet vett föl; parancsolta, hogy minden magyar megkeresztelkedjék, az engedetlent paraszttá tette ; püspökségeket alapított, s a papok segedelmével rendezte országát a francia capitulárékból, mainzi német zsinatok actáiból s az I. Adorján pápa decretaléiből ; az ősnemzeti foederalismust absolutismussá változtotta; a nemzeti nyelvet a latin római liturgiával kiszorította ; a papi tizedet a tulajdonjog megtámadásával behozta s végre a pogány ősi valláshoz ragaszkodott családja kirekesztésével királyi trónját az idegen, német Péternek ajándékozta s az eredeti trónöröklési szerződést megsemmisítette. — — — így veté meg alapját az érzelgő Saroltával szövetkezett ravasz papság által val'ásos fanatismusban neveltetett István a nemzetiségért és vallásszabadságért közdött mindazon forradalmaknak, melyeknek az Isten dicsőségére kiszegényített királyság nemcsak vezére nem lehetett, de egy az emberiségtől magát elszigetelt, önérdekeért szüntelen ármánykodott papi kasztnak szánandó áldozatja lett. A róm. katholicismus nélkül nemzetiségében és ős foederalismusában szabadon fejlődő magyar az európai polgárosodás magasabb pontjára rég eljutott, királyai gazdagabbak, hatalmasabbak és függetlenebbek lehettek volna. És a magyar mégis szentnek nevezi ma is azon embert, jobb kezét ábrándos babonasággal tiszteli s őrizteti a 19. század világánál, búcsumenetekben zarándokol ahhoz* — — — stb. Azt mondja aztán alább: »És mit ártott volna az a nemzet jövendőjének, ha a római helyett a görög vallás honosíttatott volna meg, melynek világi uralkodásra nem vágyó papsága (? 1) a magyar olygarchiával s monarchiával súrlódásba nem jöhetvén: mindazon számta'an veszélyek, melyek a róm. katholicismus türelmetlenségének — az aldunai s keleti tartományok orientalismusa ellen — támogatásából eredtek, kikerültettek s Magyarország kelettel egyesülve hatalmas monarchiává alakíttatott volna ? E tapintat helyett első királyaink csodás theokratiája kezdetben megveté alapját a nemzet és királyai közötti bizalmatlanságnak, villongásnak; a bizodalom és egyetértés helyett a magyar hazafiság és királyság ellenzéke lett* stb. Többször felmerült már a politikusoknál ama nézet, hogy egy nagy keleti bit-oda1

mat kellett volna őseinknek alapítaniok s felhasználniok azt a kedvező alkalmat, midőn Manuel császár önkényt ajánlkozott az egyesülésre. Erre nézve azonban, a nélkül, hogy politizálni akarnék, elég a történet tanulságára hivatkozni, a mely szerint a kelet visszamaradott, a keleti egyház élőhalottá lett; a nyugat pedig műveltté, nagygyá le*t s azé a jövő is, nemcsak a mult; bár a róm. kath. egyház is csak a múlté. Aztán, ha keresztyénné nem lett volna a magyar nép — már akár kelethez, akár nyugathoz csaiakozott volna, az itt most közönyös — vájjon egyáltalában megmaradhatott volna-e e haza földén ? A ke resztyén népek tengerében ez a kis pogány sziget ?1 Szerzőnek is felötlik e kérdés s erre felel a csak imént idézett sorokkal. A mű minden lapja egy független gondolkozású, erős jellemű férfiú önnálló s eredeti eszméit és érzéseit tünteti fel. Az egyes eseményeket, jellemeket élesen kidomborítja. A történet rég letűnt alakjait valósággal megeleveníti. Mily rendkívül érdekes kép pl. az, a mit I. Leopold uralkodásáról ad. Mennyi vád a mult ellen : >De mit mondjunk az 1687-iki országgyűlés szolgai szelleméről, mit azon türelmetlenségről, mely az 1687 : 23. t. c. által e szavak kíséretében : »tranquillitas regni in unitate religionis consístit*, a protestánsokat Horvátországból száműzette ?! Mit szóljunk az oly honpolgárokról, kik a Tököli elbukásával fegyvertelen prot. polgártársaikat több Ízben ünnepélyesen nyert szabadságaiktól megfosztani nem átallották.* stb. Avagy nem egy nemzet mély tudatlansagát vagy makacsságát bizonyífja-e az, hogy a 30 éves vallásháború iszonyatosságai után néhány év múlva az »unitas religionis* ábrándos elvét hirdeti törvényében egy nemzet boldogsága főeszköze gyanánt ?« Mily helyes tapintat és mennyi eredetiség az események felfogásában: »Bethlen vallásos jellemű prot. volt, 26-szor olvasta át a bibliát, a róm. kathol, hierarchiát támogató jezsuitismusnak nagy ellensége, kitűnő katona, nagy diplomata. A külföldi protestánsok szerencsétlen hadjáratai és egyenetlenségek miatt, Erdély szűk határaira szorulva őszinte szándékkal kivánt Ferdinánddal egyesülni a protestántismus biztosítása föltétele alatt; s ha Ferdinánd tőle a két izben ajánlott szövetséget elfogadja : honi történeteink más fordulatot veendenek, egy a magyar aristocratia jelleméhez alkalmas angol episcopalis egyházhoz hasonló szervezet mellett az alkotmányos polgári szabadság virágzott s az európai civilisitio honunkban terjedt volna.* (97. 1.) Nagyon érdekes és részletes a vallás-ügyet érdeklő törvénycikkek felsorolásában ; csak az a kár, hogy forrásait nem nevezi meg sehol. Szóval a mű úgy a történésznek, mint a politikusnak egyaránt rendkívül tanulságos, még ha minden állítását nem fogadja is így el igazaknak és ámeneknek. Megismertetve így a művet világossá lesz, hogy miért nem akadt kiadója, a mint Török említi idézett soraiban és viszont érihetővé az is, hogy miért óhajtotta ő: »vajha találkoznék patrónus, a ki e művet kinyomassa* stb. Most az elhunytnak saját unokaöcscsében találkozott patrónus, ki nemcsak a kegyelet adóját akarta a kiadással leróni, hanem az elhunyt nemes jótékony szellemének megfelelőleg jótékony célra adta is ki a munkát, a mely 200 példányban nyomatott s ebből 180 példányt a kiadó a magyar irók segélyegyletének ajándékozott. Tekintettel még a jótékony célra is, a legmelegebben ajánlhatjuk a művet t. olvasóink becses figyelmébe. Bárcsak az az erős élő prot. szellem, mely e művet diktálta, örökébejutna egyházunk minél több tagjának 1 Kenessey Béla. BELFÖLD. Felelet három nt. esperes úrnak. (Folytatás és vége). Azt á'lítja cikkíró, hogy »kezemet szivemre téve nyugodt lélekkel tehetek nyílt vallomást, hogy könnyelműen nem hallgattam el semmit a plénum előtt.* Én hiszem, hogy nem könnyelműen hallgatta el a kórógyi dolgot se, hanem hogy elhallgatta, a^ egyszer bizonyos; mert rég ment már olt a dolog úgy, a mint mennie