Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1887-04-17 / 16. szám
téséből vontam le ; hol is legtöbbnyire egy tanítóval és egy tanszobával állunk szemközt. Legyen szabad megkérdeznem a hivatottaktól, hogy mert ezen alkalmakkor az examinálás elmaradt a konfirmáció nem teljes jelentőségű és nem elég ünnepélyes volt-e ? . . . Szerintem — ugyanis — a vizsgálat és a hitvallás egyesülten a fogadástétellel, két különböző természetű ténykedés. A vizsgálat arról győz meg, hogy valaki egyik vagy másik hitfelekezet hit- és erkölcstanának elveit ismeri-e ? A hitvallás és fogadástétel ünnepélyes kinyilatkoztatása annak, hogy az illető valamely vallástudománynak igazságait, elveit és törvényeit igazakul tartja s magáéinak vallja s másrészről biztosítás felől, hogy ezeknek utasítása és vezérlete szerint fog élni, tenni és munkálkodni, épen ezért én a hitvallást és fogadástételt nem vehetem egynek a vizsgálattal, amazok helyett ez utóbbit el nem fogadom, mivel a vizsgálat csak a tudásra vonatkozik, míg a lelkipásztor által feltett kérdések öntudatosan adott feleletekben foglalt hitvallás és fogadástétel az akaratot, a magaviseletet kötik le s így életirányt határoznak meg. A lelkipásztor által feltenni szokott kérdések eddigelé úgy vannak formulázva, hogy azok ezen célra nézve elégségesek, kimerítők és világosak s nagyon természetes dolog, hogy a növendékek nem ott a templomban hallják először, hanem azok előre megmagyaráztatnak és velük megértettetnek; az, csakis előkészítés hibájául tudható be, ha a növendékek — cikkíró feltevése szerint — bármely más kérdésre is öntudatlanul mondanának »igent.« Hogy pedig — ez ismét cikkíró feltevése — a liturgiailag formulázott kérdések helyett »bármit is kérdezne a lelkész*, először is ez képtelenség, másodszor, ha maliciából megtörténnék, az ilyen roszindulatu szolga hivatalával élne vissza s fegyelmi eljárás alá esnék. Hogy vizsgálat és konfirmáció külön tartassák és pedig vasárnap, erre nézve cikkiró saját érvelését használom fel. Azt mondja ugyanis »hogy meggyőződhessenek a jelenlevők egyfelől a növendékek vallásos ismeretéről, de másfelől azért is, hogy meghallgatván s emlékezetben felújítván az egyháznak ottan dióhéjba szorított előadandó főbb hittételeit, ez által maguk is épüljenek. « Ezen cél a különválasztás esetén sokkal nagyobb mértékben s több haszonnal érhető el, mintha a kettő együtt tartatik, a mikor aztán 30, 40, sőt talán több vizsgálandó növendék vallásos ismeretének feltüntetése alig lehető, mivel az idő kimértsége és az unalmassá s fárasztóvá tétel kikerülése mintegy kényszerítik a vizsgálatvezetőt, hogy nagyon is dióhéjba szorított modorban siessen át a tulajdonképeni szertartásos cselekvényre, épen ezen oknál fogva a »jelenlévők épülése« is csekély mérvű lehet. A konfirmációnak hétköznapon való megejtését tárgyazó indítványt —már a fentebbiek miatt is — helyeselni semmiképen nem tudom; én részemről ezt soha nem engedném meg, mert ez által egyfelől a konfirmációt — melyet cikkiró is »kétségen kivül nagyfontosságú vallásos cselekvény«-nek nyilvánít — nagyfontosságától fosztanók meg, másrészről kivált földmíveléssel foglalkozó vidéken a gyülekezeti tagok részvétele sem volna elég tömeges s így nem hozná meg a lehető legnagyobb mértékben az egyik felette kivánatos gyiimölcsözést, hogy t. i. »a jelenlévők maguk is épüljenek.« Az alkalmi egyházi beszéd tartása vagy nem tartása felett nem akarok szóvitába bocsátkozni, mert ha valaki bárminő közönséges mindennapi tárgyról beszélni célszerűnek és találónak tartja avagy ilyennek tenni tudja is — ez egyéni ízlés és képesség — még csak annyit jegyzek meg, hogy a mit án a szószékből a gyülekezethez intézve elmondok, azt nem szőhetem be és nem is szövöm be a konfirmándusokhoz intézett beszédembe. A konfirmándusoknak vpapi ornatuslan« templomba vezetését erősen kifogásolja cikkiró s ha meg volna, kiküszöbölendőnek véli mondván: »A palást arra való, hogy azt csak a legünnepélyesebb alkalommal hivatalos szolgálata közben használja a lelkész s tagadom, hogy a konfirmálandó gyermekeknek az iskolától a templomig vezetése ünnepély vagy a lelkésznek hivatalos kötelessége volna.® A ritkított betűkből úgy látszik, hogy elsőben is csak a papi ornatus kifejezésben botránkozik meg cikkiró, s csakis a palástot tartja papi jellegű öltönydarabnak. Ha én ezen kifejezéssel hibát vagy épen vétséget követtem vala el a protestáns puritanizmus ellen, szívesen kiigazítom magamat ily módon, hogy én itt a zsinati törvények 128. §-ában előirt trendszeres egyházi ruha« viseletét értettem. Tagadása ellenében pedig egyéni állításképen, részemről tartom a konfirmándusok templomba való vezetését vagy kíséretét iinnelyes és hivatalos szolgálatom oly részletének, mint mikor a keresztszülők társaságába a kisded templomba vitetik, akár mint temetéskor a gyülekező tisztességtevők, tanító és gyermekkel együtt az udvarra megyek s onnan ki a temetőbe, és én ezen alkalmakkor a rendszeres egyházi ruhába szoktam öltözni. Feleslegesnek Ítélem a három szertartás jelentőségét s külső formájának részleteit boncolni, pusztán — végeredményül legyen szabad azt mondanom, hogy midőn a konfirmálásnál az öntudatos keresztyén növendékek egész társasága indul el — hogy átlépje az eddig előtte elzárult lelkiország határait ha ezen úton lelkipásztor ott van velük és pedig hivatalos öltönyében — ez ha nem épen kötelességszerű szolgálat is— de nem is elkárhoztatandó, sőt inkább — az egésznek komolyabb és iinnepiesebb szinezetet kölcsönöz, s a gyülekezet előtt a »kétségenkívül nagyfontosságú vallásos cselekménynek« jelentőségét és becsét csakis emelheti. (Folyt, köv.) Sütő Kálmán, beregsomi lelkipásztor. ISKOLAÜGY. A gyermekek játékai és dalai. Majd félszázados óhajtása teljesül a magyar művelt közönségnek, kiválóan pedig a paedagogia és irodalom terén fáradozó férfiaknak, akkor, a midőn a magyar gyermek-játékok és gyermek-költemények gyűjteménye megjelenik. E jelentékeny közóhajt dr. Kiss Áron, annyi jeles paedagogiai mű létesítője, fogja kielégíteni. Vagyis az ő buzgalma vál'alkozott arra, hogy a gyermekkor arany idejebeli gondtalan örömek nyilatkozatait összegyűjtve s ezáltal saját magunk, azaz a magyar nép individualitásának sajátságait fenntartsa. Kétségen kívül nagybecsű törekvés úgy nevelési, mint nemzeti szempontból, s alig érthető, hogy e sokak által hangoztatott szükségérzet és nemes óhajtás miért maradt kielégítetlenül ily sok éven át?l Más nemzetek régen lerótták már ebbeli kötelességüket s egész irodalommal bírnak, mely a gyermekek játékait és azok játszás-módját foglalja magában. így mentette meg több nemzet ősi jellegeinek tekintélyes részét s oltotta azt be az emlékezetbe és testedző játékokba.