Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-04-17 / 16. szám

embereket a felől, hogy ha egykor áldásul voltak is a pápák a népeknek, később átokká lettek ; ha egykor ők küzdöttek is a valódi keresztyénség meggyökereztetése, az ebben rejlő valódi humánus elvek diadalra juttatásán, a milliók felszabadításán: később épen ők állották legmakacsabbúl útját a valódi, az Isten igéjén alapuló keresztyénségnek, ők gyakorolták milliókkal szemben a legbotrányosabb inhumanitást, s ők voltak a leghívebb, a legmegbízhatóbb szövetségesei s előképei a népek jogait eltipró zsarnokoknak. Ma már a kinek szeme van a látásra, láthat, s füle van a hallásra, hallhat, Ezek a gondolatok visznek lépre legtöbb ideálistát. Az eszményiért lelkesülő ifjú rendesen abban a hitben él, hogy elég a bűnt, a jellemtelenséget, a jogtalanságot az emberek előtt feltárnunk, s az igazságot fülükbe kiáltanunk, s azonnal megnyerjük őket a szent, az igaz ügynek. Igenis! arra tanít bennünket úgy hitünk Fejedelme, mint a világtörténelem, hogy az igazságnak diadalmaskodni kell a gonoszság, a jognak a jogtalanság, a szabadságnak a zsarnokság, a világosságnak a sötétség felett; de egyszersmind arra is megtanítanak ám bennünket, hogy ez a diadal nem könnyen, nem egyszerre, hanem csak hosszas küzdés, kitartó munka s szenvedés árán adatik. Mint az anyagi világban, úgy a szellemiben is a világosság csak lassan s fokonként terjed. A hegytetőn állók hiában kiáltják a mély völgyben lakóknak, hogy már feljött a nap, világosság van. Ujabb és újabb nemzedékek kidőlnek a hegytetőn, avagy a hegy magasabb lejtőin állók közül, a míg a világosság az alsóbb rétegekbe is behatol. Vagy kép nélkül szólva: azért hogy a reformáció nagy elveinek kihirdetése óta több mint negyedfél száz év elfolyt, ne véljük, hogy azok az elvek egész világrészünket be- s átjárták volna; még azoknál is, a kik névleg prot. egyházunk tagjai, találtatik kisebb-nagyobb adag a régi, az avult szellemből, hát még azoknál, kik a sötétség országában ülnek. Méltán dicsekedhetnek a katholikus Sión őrei híveiknek, a miéinkhez mérve nagy számával. Biz ez úgy igaz. Három—negyedfél száz év rövid idő arra, hogy az emberek nagyobb részénél egészen új világnézletet egy a régitől teljesen elütő új szellemet emeljen diadalra. Hisz a keresztyénség élete már közel két ezer éves, és mégis felettébb távol áll attól, hogy a föld kerekségén élő embereknek nagyobb részét, ha csak külsőleg vagy névleg is fiai közé számíthatná. Erős és tartós sziklákra van építve a tudatlanság vára, az idealisták csillogó nyilai csak hosszú és kitartó vívás után törnek rést rajta. No de én a minapában nem a sötétségben ülőkről, nem is az idealistákról beszéltem, hanem szóltam a protestáns Bismarkról, az ő Canossa felé tett útjáról. Azután meg szó e lapokban időnként azokról a magas műveltségű s nagy vagyonú angol vagy más nemzetségű főurakról s családjaikról, a kik dacára protestáns őseik hosszú sorozatának, a 19-ik század utóbbi felében áttértek és térnek a katholikus egyházba s milliókat érő adományokkal s alapítványokkal gyámolítják a pápai széket s az ez által kormányzott egyházat; szólhatnék oly magyar főurakról, kiknek alapos műveltségéhez távolról sem férhetne szó, és mégis rég nem tapasztalt lelkesedéssel s áldozatkészséggel kelnek védelmére, anyagi, erkölcsi támogatására a római főpapnak; szólhatnék jelekről, a legközelebbi napokban s hetekben felmerültekről, melyek afelől látszanak tanúságot tenni, hogy dacára a hazánkban ez idő szerint lengedező szabadabb politikai szellemnek, a szabad sajtónak, az irodalom, műveltség gyors terjedésének, a pápa, a pápista papság tekintélye s hatalma nem hogy csökkenőben volna, de jelentékenyen emelkedik, s mi protestánsok, kiknek pedig a magyar haza, a magyar nemzet, nyelv, irodalom, a szabadság s alkotmány megvédése körül szerzett érdemeit a most annyira buzgólkodó katholikus főurak apái is még nem rég oly szívesen elismerték — hogy mi mondom ha épen véres üldözés tárgyaivá nem tétetünk is, de maholnap ismét a haza mostoha fiaiként tekintetünk. Hol keressük már az efféle jelenségek kulcsát ? A modern kort mozgató nagy elvek: a szabadság, az egyenlőség vagy más néven nevezve, a demokratia elvei ez előtt 98 évvel kikiáltattak, folyt ís azóta elég vér az elvek diadalra juttatása s még inkább ezek elnyomatása érdekében. A harc azonban még távolról sincs eldöntve és még nagyon sokáig nem lesz eldöntve, sőt talán korunkban újabb élénkséggel újul fel A pápaság már is a kathol. hierarchia minden körülmények között, a francia forradalom legvérengzőbb s legdiadalmasabb napjaiban is hű maradt a régihez, a középkorból átszármazó absolistikus, feudalistikus s aristokratikus elvekhez és intézményekhez s hű fog maradni ezentúl is, mert hiszen az ő egész léte azon elveken nyugszik. Egyes királyi családból eredő hercegeket, sok százados törzsfával dicsekvő aristokratikus családok sarjait látott a történelem a demokratikus modern eszmék harcosai között, de pápát soha s általában kath. főpapot is csak ritkán s talán akkor sem egész szívvel s talán nem őszintén. Csoda-e, ha a politikai s társadalmi conservativ eszmék bajnokai — még ha születésüknél fogva a protestáns egyház tagjai is — oly erős vonzalmat éreznek az ódon eszmék és intézmé-