Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-04-03 / 14. szám

javaslatba. De kérdem: vájjon a papok és a tanárok jogilag és erkölcsileg kötelezhetők-e ily bizonytalan alapon bizonyos belépési díj és fixirozott évjáridékok fizetésére ? mikor még azt sem tudhatják egész biztossággal, hogy nyugdíjuk, illetve családjuk gyámpénze nem lesz-e kevesebb, mint amennyit évjárulék címen befizetni köteleztetnek ? sem pedig azt, hogy nyugdíjuk, illetve családjuk gyámpénze nem fog-e idővel reductiót szenvedni? Már fentebb kimutattam,^hogy egy osztalék a Sz. úr tervezete szerinti jövedelem és kiosztási kulcs alkalmazása esetén alig tenne ki 5, 10—15—20 frtot, t. i. akkor, ha a nyugdíjazandó lelkészek, továbbá az özvegyek és az árvák jelenlegi létszáma vétetik alapul. Tartozom azonban Sz. úrnak is, s az igazságnak is azon kijelentéssel, hogy a valóságban nem így áll a dolog. Mert ha gyámdíjra csak azon lelkész- és tanárcsaládok bírnak jogosultsággal, melyeknek fejei a gyám-és nyugdíjintézet terheit hordozták, akkor a nyűg- és gyámdíjasok osztaléka az első években aránytalanul nagy, 10—20, 25 év múlva ivedig aránytalanul kicsiny leend. Paradoxonnak tetszik állításom úgy hirtelenében, de jól megfontolva s egy kis számítást téve, tiszta igazságnak bizonyul. Ám vegyük a dolgot szemügyre. A gyám- és nyugdíjintézetnek mindjárt az első évben lesz a javaslat szerint circa 2100 kötelezett tagja, kiknek száma aztán, minthogy a kihaltak helyébe ujabb papok és tanárok lépnek, némi csekély ingadozással, évről-évre ugyanaz marad. Ellenben a segélyezendő özvegyek és árvák száma évről-évre folytonosan szaporodik, mindaddig, míg el nem éri azt a normális tetőpontot, ahol ez a szám is circiter állandó marad. Tegyük fel pl. hogy a gyámintézeti tagoknak évenként 4°/0

-a hal el, vagyis a 2100-ból 84, továbbá, hogy a segélyezendő özvegyek és árvák száma harmadannyi, vagyis 28 és az osztalékoké ennél valamivel több p. o. 35. És most tegyünk ez alapon egy kis számítást. A kiosztható segély, illetve nyugdíjösszeg — mint fentebb tüzetesen kimutattam — köriilbelől 20 ezer forintra tehető évenként 500—100 frtnyi növekedéssel. Tehát: A segélyre Az | Egy osztalék Melyik A kiosztható jogosult osztalékok tenne évben ? sege'ly családok száma száma családok száma ! frt kr. 1889-ben 20,000 28 35 57i 42 1890-ben 2 1,000 56 70 300 — 1895-ben 26,000 168 210 119 4 1900-ban 31,000 308 385 80 5i 1905-ben 36,000 448 560 64 28 1910-ben 41,000 588 735 55 78 1914-ben 45,000 700 875 5i 43 Hát biz ez nagyon különös, hogy minél kevesebbet űzetett be valaki, özvegye és árvái annál nagyobb gyámolításban részesüljenek, ellenben minél többet fizetett be, családjának segélypénze annál kevesebb legyen. Furcsa lenne az is, hogy a melyik özvegy első évben 500 frt gyámpénzt kapott, a második évben elégedjék meg 300 írttal, a tizedikben 80 írttal, a huszadikban 55-tel, végre a 25-ikben 51 írttal. Látható ebből, hogy a Sz. esp. úr kiosztási kulcsa egyáltalán el nem fogadható és hogy tervezetének ezen sarkalatos része önmagától elesik. Nem mondom: hogy a fentebbi táblázatos kimutatás egyes tételei változást nem szenvedhetnek, sőt előre láthatólag jelentékenyen módosulni fognak ; mindazonáltal kétségtelen igazságul vehető, hogy az özvegyárvai osztalékok az első években aránytalanul nagyok s azután, folyvást kisebbek lesznek, mindaddig, míg a segélyezésre jogosult özvegyek és árvák száma eléri azt a határvonalat, melyen túl többé nem emelkedhetik, hanem némi kis kü'önbséggel, évrőlévre állandóan megmarad. Számításom szerint ez időpont 25 — 30 év múlva fog bekövetkezni, amikor t. i. az intézet tagjai, ezek özvegyei és árvái immár újakkal cserélődtek ki. Általában maga az eszme, hogy a nyugdíj- és az özvegy-árvai segélyek, osztalékok s pláne 1

/i

, '1

ji

stb. oszlékok szerint évről-évre más-más összegben utaltassanak ki, határozottan elvetendő, úgy szintén az a gondolat is, hogy a gyám- és nyugdíjak minden családra nézve egyenlőképen állapíttassanak meg. A bizonytalan jövedelem csak féljövedelem, amelylyel még gazdálkodni sem lehet, sőt amennyiben csak reménységünk tárgyát képezi, igen gyakran a csalódás keserűségét támasztja lelkünkben. Számtalan példa van arra is, hogy a remélt több jövedelem fejében költekezésbe verik magukat a családok, mit meg nem kaphatván, anyagilag romlásnak indulnak. A papi és tanári özvegyeket és árvákat ilyen bizonytalanságnak, efféle keserűségnek és könnyen támadható anyagi romlásnak kitenni nem szabad. Bármily kevés legyen is az ő segélypénzök, tudniok kell, hogy mire számíthatnak s életmódjukban, ruházatukban, költekezéseikben mennyire terjedhetnek, különben elzüllenek és önhibájukon kívül igen könnyen tönkre jutnak. De elvetendő a kiosztási tervezeteknél az egyenlő nyugdíj és az egyenlő gyámpénz adásának gondolata is. És pedig 2 okból. Először azért, mert méltánytalan, sőt igazságtalan dolog lenne az 5, 10, 15-szörösen több befizetést teljesített családokat a többiek előnyére kizsákmányolni, másodszor pedig azért, mert a nyugdíjazandó hivatalnokok és hátrahagyott családjaik igényei és szükségletei sem egyenlők. Egy 300 frt fizetéssel biró pap, ha 20—25 évi szolgálata után 150—200 frt nyugdíjat kap, azzal ő, ha szűkösen is, ki tud jőni s családját is el tudja tartani; de egy olyan lelkész, ki 3000 forint fizetést húz, ha ugyanannyi szolgalat után, csupán 150—200 frt nyugdíjat nyer, ő ezt a maga részére csak alamizsnaként tekintheti, mert megszokott jobb helyzete után ez összeg még a családtagok ruházatára sem elegendő. Különben is hátrafelé menetel lenne ez a mostani állapothoz képest, amidőn az elaggott és önhibáján kívül szolgálatra képtelenné vált lelkész, vagy félfizetésre nyugdíjaztatik, vagy pedig segédlelkész, illetve administrator tartása által oly módon segíthet magán, hogy fizetésének 50—80%-a az ő és családja szükségleteinek fedezésére marad, mindaddig, amíg él. Hasonlóképen nem egyenlők a gyengébb és jobb jövedelmű papok özvegyeinek és árváinak szükségletei és jogos igényei sem. A melyik özvegy a kenyérkereső férj életében is szegényesen, sőt sokszor nélkülözve élt, 100—120 frt gyámpénz élvezete mellett, meglehetősen fenn tudja magát tartani, főként ha ezen összeghez még gyermekei/évén kap ugyanennyit; de egy jobb jövedelmű pap özvegye, ki férje életében jólléthez szokott s gyermekeit is ehhez képest neveltette, ugyanekkora gyámpénzt kapva, csak a koldushoz hasonlít, ki alamizsnából tengeti életét. Az özvegy kesereg és megátkozza a percet, melyben paphoz ment nőül, a gyermekek pedig, kik