Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-03-20 / 12. szám

nem csak a tudomány terén való elsőség biztosítja a tanári kar elismerését s a köztiszteletet, de a különféle testgyakorlatok s az ős időktől fogva szervezett sportszerű játékok terén nem kevésbé képezi a nagyravágyás tárgyát a kitünés és a vezérlet, mint a puszta tanulmányok terén ; s a críckett téren, vagy az evezésben való kapitányság ép oly forró vágyak tárgya, mint az első kitűnő tanuló állása. De mindez még csak másodlagos jelentőségű. A mi fő és irányadó és az iskolai élet jellemét tulajdonképen megállapító, az azon kivétel nélkül elfogadott elv, hogy az iskola első feladata, a közszellemet kiképezni s a tanulók saját érzületét és belátását oda irányozni, hogy Önként szolgáltassanak egymás7iak igazságot, hogy önként támogassák egymást törekvéseikben, s elismerjék a bármely I irányban való kiválást. Ez a fegyelemnek, a tanulókkal való bánásmódnak fő-, csaknem kizárólagos alaptétele. Az igazgató, a tanár bár elöljárói tekintélylyel és hatalommal van felruházva, de mégis valóságos társa a tanulónak, a kivel együtt, a kinek közreműködésével közös feladatot, lehető kiképzését kell megoldania ; mindentől inkább óvakodik, mint hogy önkényes kényúr, feltétlen parancsnok gyanánt jelentkezzék, kinek rendeleteit teljesíteni kell a nélkül, hogy azok célját és szellemét átértenék ; ellenkezőleg feladatának nagyobb részét abban látja, hogy azon meggyőződést keltse, hogy tulajdonképen magasabb értelemben vett bajtárs, kinek do'ga, irányt adni és vezetni, de mindig az alája rendeltek meggyőződésének és rokonszenvének elnyerésével. Ugyanezért tekintetbe veszi mindig a fiúk természetes hajlamait, s nem azok megtörésével és elnyomásával, hanem hajlításával és terelésével igyekszik célt érni. Innen azon nagy fáradság, mely minden iskolában a közszellem alakítására és fentartására fordíttatik és azon gond, a melyet minden nagyobb, történeti intézetben élő angol tanár arra fordít, hogy, ha az iskolai fegyelem el'en bármily j vétség történik, az a nélkül deríttessék ki, hogy a tanulók becsületérzése általában bármely sérelmet és csorbát szenvedjen ; azon tartózkodás, a feladás vagy vádaskodás bárminő esetét felidézni s azon tisztelet, melylyel az angol ifjaknak minden vádaskodó vagy feladó ellen iráyuló undorával szemben viseltetnek. Nem fejezhető ki a megvetés nagyobb mérve, mint a mely az angol tanuló aron kifejezésében foglaltatik : »sneak« a kiben az erkölcsi gyávaság és aljasság megtestesülését látja, a kitől mindenki undorral és megvetéssel fordul el, s a kit maguk a tanárok is a legszigorúbb büntetésekkel szoktak sújtani. Ezzel kapcsolatos az igazmondás iránti érzet kifejlődése, mely annyira megerősödött, hogy ritkaság az angol iskolában, hogy bárki a saját tettét bevallani vagy saját csínjáért a fe'elősséget elvállalni kész ne lenne, m'nthogy ha hazugság által kimenekült, az ismét leginkább iskolatársai megvetése s az azok által való kikerültetés veszélyének teszi ki magát. Ezzel együtt jár természetesen az ifjúság kebelében az önkormányzat nagy mértékben való kifejlődése "s* pedig nem valamely felülről megállapított vagy engedélyezett alapszabályok által összetartott testületi szervezet értelmében, hanem merőben hagyományos körökben, a melyek a különféle terekhez képest, a melyeken kifejezésre jutottak, különböző alakokat öltenek. A nagy, régi, történettel bíró intézetekben ez annál mélyebb gyökeret vert, mivel ezek még nagyobbára intei natuc

ok, egyszersmind a régi szerzetesidőkből azon hagyományt tartották fenn, hogy a fiatalabbak és kisebb növendékekmindig az idősebbek és felsőbbosztályúak mellé osztatnak be, azok felügyelete alá, de egyszersmind mintegy szolgálatába helyeztetnek, úgy hogy részükre mindenféle megbízásokat és végzendőket kellett teljesíteniük. A fagging e rendszere kétségkívül sok visszaélésre, az öregebbek részről való hatalmaskodásra, néha kegyetlenkedésre is vezetett, de különösen a rugby-i nagy igazgató, a legnagyobb angol paedagogus, Arnold ideje óta érdességét és szigorát csaknem egészen elvesztette, kivált, a mióta a testi fenyíték Angliában is csak nagyon kivételes esetekre szoríttatott; és a ki azon rendkívül kedves és Angliában méltán népszerű könyvet, »Tom Brown iskolai napjau t ismeri, annak nem kell bővebben magyaráznom, hogy az erkölcsi és vallási tényezők és indokok ügyes felhasználása folytán mily könnyen lehetett ez átalakulást létrehozni a nélkül, hogy a külső kényszernek bárminő látszatával járt volna. Magától érthető, hogy az ily közszellem és önkormányzati készség fejlesztése csakis hagyományos a'apokon és csakis a tanári kar buzgó részvéte és elismerése mellett történhetik, a minek példájául szolgál az iskola kapitányának intézménye, a mely szintén minden nagyobb és régi nyilvános intézetben honos. E kapitány mindig valamely a felsőbb tanfolyamokhoz tartozó ifjú, a ki lassanként önkénytes elismerésben részesült és tekintélylyel fe'ruháztatott az ifjak által, a kiben a tanárok megbíznak, a ki az illető körben valóságos princeps juventutis vagy az ifjúság vezére, a nélkül, hogy szükségképen a legelső lenne a tanulmányok egyik vagy másik ágában és a kinek kijelölése vagy vá'asztása inkább közös egyetéi téssel, vagy az iskolai közvélemény tú'nyomó behatása alatt, mint azon korteskedések útján történik, a melyek nálunk az iskolai élet fejletlenségének gyakran nem irigylendő és utánzásra nem méltó példáit nyújtják. Téves volna azonban azt hinni, hogy ez eredmények, ez egész irányzat bármely időben egyes ember által kigondolt és előre kitűzött s így bárhol létesíthető terv nyomán lettek volna elérhetők. Az egész angol élet sajátságai, az aristokratikus osztályok felfogásának és nevelésének minden körülményei, a történeti folytonosság, a régi hagyomány, a melyek Angliában minden téren elannyira kitűnnek, a vagyon nagy tömege, a mely az intézetek fényét lehetővé teszi, ezek nélkiilözhetlen kellékek, a melyek nélkül hiábavaló iparkodás volna e rendszert utánozni, e rendszert érlelni akarni. S csakugyan, ha valaki a nagy angol iskolák alapítványait, palotáit, termeit megszemléli, ha azon ezer meg ezer emléket nézi, a mely falaikat, könyvtáraikat, kápolnáikat díszesítí; ha azon nemzedékek soraira és tetteire gondol, a melyek azokból kikerültek; ha érzi a különbséget, mely bármily gazdagon felszerelt, de csak újkori intézetek közt és azok közt fennáll, a melyek ily múlttal s annak annyi hátrahagyott kincseível dicsekedhetnek: akkor érti meg igazán, mily btcscsel bír a mult, az egyedüli, a mit pótolni nem lehet, az egyedüli, a mi egy demokratikussá váló társadalom közepette is megóvhatja, ha nem az aristokratikus kiváltságokat, de az azokkal fejlődött nemes érzületet. Midőn erről elmélkedünk, egy hasonlat jut önkénytelenül eszembe, a melyet először a Venerabilis Beda hozott fel Anglia keresztyénségre térítésének történetében. »A király«, úgymond »és főkapitányai és hiva'alnokai egy sötét téli napon tanácsban ülnek; künn eső és hó hull, bellii, a terem kandallójában, nagy tűz lobog. Hírtelen egy kis madár repül be az egyik ajtón s ismét kirepül a másikon. Honnan jött, nem mondhatja senki; sem azt, hova ment.« Az a'kalmazás ott, az eredeti elbeszélésben, magasztos. »Ilyen az ember élete, magában vi-