Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-03-13 / 11. szám

Bizonyos, hogy az írásnak örök maradandóságot biztosító isteni volta mellett hathatósabban nyilatkozni nem lehet; azonban Jézus tudván azt, hogy e tekintetben ellenesei, a farizeusok szószerint hasonlót vallanak, siet az Írásból szedett több rendbeli példán megmutatni, hogy ő nem úgy érti az írás örökérvényűségét mint a farizeusok, kik a betűt kövesük kéreggel bevonván, a benne rejlő magasb eszméket csirájukban megfojtják, hanem ellenkezőleg úgy, hogy az írás eszmei tartalmát fokról-fokra mind tovább fejlesztvén, tiditő lehelletével az életet megújítsa s a tökéletességhez mind közelebb-közelebb vigye. , Mondom nektek — szól a fentebbiek után folytatólag Jézus — hogy ha a ti igazságtok feljebb nem bővölködik az Írástudók és a farizeusok igazságánál: semmiképen nem mehettek be a mennyeknek országába. Hallottátok hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj, mert valaki ölend, méltó az ítéletre. Én pedig azt mondom nektek, hogy valaki haragszik az ő atyjafiára ok nélkül, méltó az Ítéletre. . . Azért, ha a te ajándékodat az oltárhoz akarod vinni és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának vagyon valami panasza ellened: Hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat, és menj el, békélj meg először atyádfiával, és azután előjővén, vidd fel a te ajándékodat. Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek : Ne paráználkodjál. Én pedig mondom nektek: Valaki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében. . . Hallottátok, hogy megmondatott: Szeressed felebarátodat és gyűlöljed ellenségedet. Én pedig ezt mondom nektek: Szeressétek ellenségiteket, áldjátok azokat, a kik titeket átkoznak, jól tegyetek azokkal, a kik titeket gyűlölnek: és imádkozzatok azokért, a kik titeket háborgatnak f ö és üldöznek titeket. Hogy legyetek a ti mennyei atyátoknak fiai, ki az ő napját feltámasztja, mind a gonoszakra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak stb. stb/ Látni való, hogy e példák a törvényt erkölcsiségre nevelő benső oldaláról tüntetik föl. Külső látszatra ugyan is a törvénynek feladata semmi más, mint az, hogy az embert a bűnös cselekvéstől elriaszsza, ebben, ha máskép nem lehet, kényszereszközökkel is megakadályozza. Ily szempontból a farizeusok eszejárása épenséggel nem volt helyteleníthető, mikor a törvények szigorításától várták bomlott társadalmuk helyreállíthatását. Azonban erkölcsi szempontból a törvénynek sokkal magasabb célja az, hogy midőn az indulatok kitöréseit a bűn elkövetésére szabott büntetések által fékezi, az emberi akaraterőt szoktatás utján arra képesítse, hogy a gonoszszal való harcot külső kényszer nélkül önoktából is megharcolja, s a lelkünkbe oltott boldogság utáni vágyódás kielégítésére amaz erkölcsi jót keresse, mely boldogságunk első kútfejéhez, az Istenhez elvezet. Igy fogta fel Jézus a törvény alapján álló ó-testamentum örök időkre szóló jelentőségét. Nem a külsőt, a betűt nézte, hanem ennek benső lényegét, örökkévaló lelkét. Ebben állott az üdvözítőnek világmegújító egyik legmagasztosabb kijelentése, s ezzel ki volt tűzve a vallásnak nem külsőségekkel, hanem lélekben és igazságban futandó amaz uj pályája, melyet az erről szóló új szövetségi iratokból ismerünk. Ezekben az iratokban csak ugy mint az ó-szövetségiekben az emberiség üdvözítésére szükséges örök igazságok nem tanszerű előadások alakjában, hanem úgy terjesztetnek elő, hogy isten választottainak, mint amaz igazságok képviselőinek, példaképül szolgálható életét mintegy szemünk előtt látjuk lefolyni. S ne vegyék túlzásnak, ha a vallási eszmék közlésének e methodusát isteninek mondom. Mert valójában nem ismerek semmit, a mi által a magasb elmék befolyása az emberek tömegére biztosabban volna érvényesíthető, mint azt, hogy eszméik személyesítve lépnek a világ elé. — >

Én vagyok az út — mondja az üdvözítő — az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanem én általam. * Nem azt mondja, hogy : én mutatom az utat az Atyához, hanem én vagyok, én személyesítem azt, ki által eljuthatni az Atyához. íme ez a kulcsa ama nagy hatásnak, melyet a patriarchák kezdetleges színezetű, de koruk sötétségében messzire elvilágló élete még a mai kor késő szülötteire is gyakorol, s ez magyarázza meg az evangeliumi elbeszéléseknek is a hihetetlenséggel határos világhódító csodahatásait. Mind az ó-, mind az új-szövetségben gondviselésszerű egyének képezik a mind tovább-tovább fejlődő szellemi élet kiinduló pontjait: ott Mózes és a próféták, itt Jézus és az apostolok.' Hogy kik és mikor írták ama két rendbeli gyűjtemény egyes könyveit ? és mi volt sorsa az egyesített két gyűjteménynek? e kérdések elsejére leghamarább készek a felelettel azok, kik a bibliát tán soha nem olvasták; csak a paptól hallották, hogy létezik egy szent könyv, mely Istentől van; abban vannak azok a dolgok megírva, melyeket ő a templomban mint Isten parancsolatait hirdet. Kik a bibliát csak is a pap amolyan beszéde után ismerik, igen természetes, hogy annak írásba foglalását egyenesen Istennek tulajdonítják, úgy hogy azokat, kik az egyes könyvek elnevezésében szerzőknek mondatnak, csak Isten akaratlan stenografjainak képzelik. Ki is írhatta volna meg — mondják — a világteremtés törté-