Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-03-06 / 10. szám

ket (Evers) tényleg annak egyedülüdvözítő kebelébe vitt át.2

9

) Az alaki tanokban az ó- és új-luth. theologiában kevés sajátszerűvel találkozunk, jellemző azonban, hogy az írás tekintélyének felfogása és alkalmazásában is jelentékeny eltérések észlelhetők. Hofmann ugyan az eredeti lutheri rendszer értelmében állította fel azt a tételt, hogy az írás a ker. igazságnak normája ugyan, azonban még sem egyetlen forrása, mí mellett nagy súlyt fektet »az egyházi isteni igére.« Kahnis is »szabadabb állást« foglal el az írással s annak tekintélyével szemben, mert szerinte »hamis protestantismus az, a mely az igét az írással azonosítja, mely csak a normatív, nem pedig az egyetlen íge«.3

0

) Azonban ezen nézet ellentétessé lőn a lutheránusok között, a mint az Baumgarten esetéből kitűnik. A rostocki consistoríum ugyanis azzal vádolta őt, hogy »a szent lélek működését a kegyelemeszközöktől elkülöníti, hogy az ige és sákrámentom kegyelemeszköz jellegét tagadja, s az ige működését a személyiségtől teszi függővé.« Hofmann védelmezte Baumgartent ezen váddal szemben, s mindkettő ellenében lépett föl azután »a zavaros fő« Diekhof\ ki élesen vitatta, hogy az irás nemcsak norma, hanem a vallásos igazság sajátképi forrása. Tdrgyilag véve az egyes tanokat, a háromság egyházi tanát a rationalismus átalakításai ellen védelmezi e theologia. Thomasius 3

1

) és Philippi3

2

) egyszerűen az orthodox dogmához csatlakoznak s minden spekulatív konstruktíót visszautasítanak, a nélkül, hogy ezen tan biztosítására a támadások ellenében valamit tettek volna. — Az eredendő bűn tanának lutheri felfogását módosítja Thomasius, a mennyiben az ádámi bűnnek tartozási jellege nemi jelleg, nem pedig személyi, miáltal annak közvetlen beszámítását elhagyja. E téren tehát Thomas'us nem orthodox, azonban annyival határozottabban sajátította el a természetes ember képtelenségének orthodox lutheri tanát, védelmezte a »capacítas mere passiva« orthodox meghatározását s a természetes emberben még meglevő jónak fölvételét »a pelagianismusra vezetőnek* tartotta. A christologiában nyilvánult leginkább a luth. és reform, álláspont ellentéte, s a református cbristologia nestorianismusa elvettetett, mí mellett nevezetes, hogy a ref. Ebrard a maga hittanában (1851 — 52) ép a lutheri tant vádolta nestorianismussal. — Thomasius a modern kenosis alapján Krisztus személyiségét valódi emberinek és fejlődőnek igyekezett feltüntetni, azonban az isteni logos s az emberi én kettős tudatán a Krisztusban nem ment túl, s a párthíveitől való támadások alatt (főleg Schneckenburger részéről, ki ezen elmélet tarthat atlansá-29

) V. ö. Nippold jénai tanár figyelemreméltó »Welche Wege fiihren nach Rom?« című művének 39 r s köv. 1. 30

) »Die luth. Dogmatik hist. genet.*. Leipzig 1861 óta a 3-ik s 1874 óta 2-ik kiadásban 2 kötetben. Hase i. m. 602. lapon azt mondja róla : »Der Vermittlungstheologie hatte Kahnis sein Lutherthum, án dass er sich mit himml. Ketten geburiden íiihlte, triumphirend entgegengehalten (p. o. >Die moderne Unionsdoktrin< 1863 s »Die Sache der luth. Kirche gegenüber der Union< 1854 című műveiben); seine Glaubenslehre hat doch die göttl. Unfehlbarkeit der Heil. Schrift, die Gottlieit des Gottessohnes und das luth. Abendmahl dem Gesetz einer fortschreitenden Entwicklung unterworfen. (»Zeugniss von den Wahrheiten des Protestantismus« 1862 s »Luth. Dogmatika II. előszavában). Seine Glaubensgenossen wollten ihm als einen Irlehrer nicht mehr kennen, falls er nicht Busse thue : er aber fand, dass es eine Orthodoxie gebe, die vor Gott eine Grauel sei, und der confess. Theologie, die nur zum Altén zuriick wolle, eine S'.átte zukomme auf dem grossen Kirchhof ausgelebter Richtungen.* Sl

) »Christi Person und Werk« 1853. I. 300., 444., II. 40. lap. 32

) »Kirchl. Glaubenslehre« 5 kötet, Gütersloh 1854 óta, 2-dik kiadásban 1864—1S74, az új-luth, orthodoxia scholastikus semmája, gát felderítette) mindinkább a régi »kryptikus« chrístologiára tért vissza. Merészebben és következetesebben hirdette e kenósist Hofmann, Delitzsch és Gess, azonban ezen elmélet az eredeti történeti lutherizmus előfeltételeivel nyilt ellenmondásban van, amint azt Domer a maga hittanában kimutatta. — A kiengesztelés tana, melyet Hofmann a »Schriítbeweis«-ban e!őád, nem az orthodox lutheri tan, miután határozottan visszautasítja azt a gondolatot, hogy egy külsőleges helyettesítő büntetésszerű szenvedés ment volna végbe Jézus halálában s hogy az isteni igazságosságnak Krisztus által elég tétetett volna, s általában nem választotta el Krisztus kiengesztelési művét a megváltástól, mí által Hofmann e tannak fejlődését lényegesen előmozdította, habár Thomasius helyesen utalt arra, hogy maga Luther s a lutheri tan folyton ezen alapgondolatból indult ki. A lutherizmus alaptaná: ban »a hit általi megigazulás«-ban szintén eltért Hofmann a szigorú lutheri typustól, a mennyiben a forentikus fogalmat korlátozza, s a megigazulás alapjául nem annyira a beszámítást, mint inkább az emberiségnek az Istenhez való helyreállított viszonyát s annak hitét hangsúlyozta, mely eltérést Philippi hac

onlóan luther- és írásellenesnek jelentett ki. Ezzel szemben a régi merev jogi megigazulást tan buzgó védőre akadt Kahnisban Nitzsch ellenében, a mennyiben különbséget tesz a megigazulás mint belső tény az Istenben és annak közlése között a szent lélek által, mely felfogásról helyesen jegyezték meg azt, hogy Rómába vezet. A rregigazulásról szóló tan a kegyelemeszközölc s az egyház tanára vezet, mely az ó- és új-luth. irányra nézve a legnagyobb jelentőséggel bir. A keresztségről azt tartja, hogy hitet eszközöl, sőt Höflirtg és Delitzsch szerint egyenesen a megigazulást is eszközli, pláne a gyermekkeresztelés Martensen és Höfling szerint testi hatással is bir. — Az úrvacsora tana körül még inkább öszpontosult a lutheri restaurátió érdeke, dacára annak, hogy kevés újat hoztak az egyes vizsgálódások, sőt inkább a régi ó-luth. úrvacsorai scholastika ujult meg azokban.-'5

3

) Az írásmagyarázati nézpontot illetőleg megujult a régi küzdelem a szereztetési igék symbolizáló felfogása ellen. Ennél fontosabb a hittani szempont, melyben a Krisztussal való személyes közösség az úrvacsorában s a testiség megdicsőitésének eszméje lép előtérbe a rationalismus s a pantheistikus theologia felfogásával szemben. A bűnbocsánat közlése és megpec.K

ételése teljesen háttérbe szorult, sőt Thomasius a régi luth. tanban hiányt látott a bűnbocsánat előtérbe helyezése s a közösség és a testiség megdicsőitésének mellőzése miatt. A »méltatlanok élvezése« újból fölvétetett, a mennyiben azt a sákrámentom objektivitása kívánja. A hit nem feltétele a sákrámentom hatásának, hanem megfordítva a sákrámentom eszközli a hitet, a mi megtagadása a protestantizmusnak és visszaesés a római mágikus sákrámentomba ! A helyett, hogy a régi luth. sákrámentom fogalmát a hit fogalmából rectificálták volna, megfordítva oda megy kí a modern lutheránusok törekvése, hogy a hitelvet a sákrámentom fogalmának alárendeljék. Sőt a sákrámentomoknak az igéhez való értékviszonyára nézve sincsen hiány túlzásokban, melyeknek alapján az ige teljesen háttérbe szoríttat ik. Ilyenek: »Az ige bizonyságot ád az újjászületés csodájáról, azonban a keresztség hajtja azt 33

) Helyesen mondja Keim (Jahrbuch fiir die Theologie 1859. S. 63) : »Dass die Einsicht in das Wesen und die Bedeutung des Naclitmahls seit der Reformation im ganzen wenig gewachsen ist und die Erkenntniss desselben ziemlich innerhalb jener altén Bahnen sich fortbewegt, die vor 300 Jahren eröffnet worden ist.<