Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-02-20 / 8. szám

s nem egyéb azon törekvésnél, hogy éltünk javait biztosítsuk a földi nyomorral szemben. E téren tűnik ki leginkább ezen »neukant.« theologia gyenge, skeptikus = hivő félszegsége, jegyzi meg helyesen Pfleiderer. Ritschl moráltheologiájában vonzó az, hogy a vallásos gondolkodásnak erkölcsi támpontot ád, a legfőbb jót, mint istenországát hangsúlyozza, a gyülekezet jelentőségét kiemeli, a vallásos ismeret terét megszorítja, a modern apologétikának problémáitól eltekint, s ebben keresendő oka annak, hogy R. theologiája napjainkban (Franciaországban is) oly nagy tért foglal el a protest. közgondolkozásban.0

) VI. A modern confessionalismus, vagyis a keresztyén tan orthodox restaurátiója.*) A modern confessionalismus eredete azon vallásos újjáébredésben keresendő, mely kezdetben a személyes vallásosságot hangsúlyozta, hova tovább azonban va'láserkölcsi ismeretében mindinkább az ó-protestáns hittan álláspontjára helyezkedett. Ezen irány ugyanis be kezdé később látni, hogy egyedül a személyes vallásossággal és keresztyénséggel be nem érhetni, hanem szükséges annak dogmatikai rendszeres ismerete is; a helyett azonban, hogy a személyes vallásosság tartalmát evangyéliomszeiűen fogalmazta volna, visszament az ó-protes-t. dogmatismus, a protestáns egyház középkorának álláspontjára. így fejlődött a keresztyénség történet-hittani restaurátiója a felekezeti dogma, főleg pedig a lutherizmus restaurátlójává, sőt később teljesen fölolvadt abban. Az orthodox prot. dogmának történet-hittani restaurátióját általában Hengstenberg J

) (1801 —1869) képviseli, kinek »Evang. Kirchenzeitung«-ja 1840 óta2

)'az »objektív igazhitűséget« hangsúlyozta az igazi vallásos benső-ég helyett, s jellemző vonása kezdettől fogva a prot. oithodoxiának a pietismussal való sajátságos egyesülésében állott. Jellemző továbbá, hogy a bölcsészeti műveltség elől sem zárta el magát, féleg azonban a XlX-ik század bölcseleti világnézetét — a mint az Schleiermacher és Hegel által hatott a közgondolkozásba — fogadta el, még pedig úgy a rationalismus ürességével, mint a supranaturalismus merevségével szemben, hogy annak segítségével az orthodox dogma érvényét elősegítse, sőt még a hegeli speku'ativ restaurátorok elől sem zárta el e lap hasábjait. Helyesen mondja Schwarz —Kovács 3

) e spekulatív külszinre nézve : »Ezen orthodoxia minden részében meg van tarkázva a jelenkor nézetei és gondolatai által, átjárta a philosophia mérge, mely ellen küzd és a melyet bensejében gyűlöl, de örö-6) Dogmatörténeti monographiáiban, így p. o. »Az ó-kathol. egyház keletkezése« 1857 (Baur őskeresztyénségének ellenléte) >A pietismus története« 1880. s köv. című műveiben nagy kincsekkel bir a prot. tudomány. O egyik szerkesztője továbbá Reuter, Cíass s másokkal a Briegcr marburgi tanár által kiadott »Zeitschrift für Kirchengeschichte* című szakközlönynek, mely évi 4 füzetben az újabb egyháztörténeti kutatásokra és irodalomra nézve sok becses adatot nyujt. Ritschl dogmatört. érdemeit méltatja HarnacTc is: »Lehrluich der Dogmengesch.t 1886. I. 33. 1. *) V. ö. Schwarz — Kovács i. m. 66 —106. és 262—378. lap; Landerer »Die Restauration des Dogmas« című fejezetét i. m. 201 — 267. 1. ; Hase »Kirchengeschiclite« 11. Autl. 416., 422. s 423-dik § ; Frank G. »Geschichte der prot. Theologie< Leipzig 1862—1875 című műveinek III. kötetét, mely Dorner hasoncímű művének méltó kiegészítése s végül Ilerzog >Realencyclopíidiájának« ide vágó jeles cikkeit. ') V. ö. Bachmann » Hengstenberg* cimű cikkét Herzog »Realencyclopádie* V. 769—-776. 2) 1827 óta szerkesztve. 8) I. m. 72. 1. mest ékesgeti magát míveltségének külalakjaival. És épen ez adja neki a csipős mellékízt, ez teszi lehetővé, hogy magát az új korba beékelje.« Azonban ennél sokkal fontosabb az »Ev. Kirchenzeitung« küzdelme a rationalismus ellen, melyet teljesen meg akart semmisíteni s mely küzdelem 1830-ban tört ki nyiltan Wegscheider és Gesenius hallei tanárok, e rationalista képviselők elleni denunciátióban.4

) Már ennek módja is — előadási jegyzetek s tanulók szóbe'i tanúskodásai alapján — méltó megbotránkozást szült még azokban is, a kik a rationalismus álláspontját távolról sem osztották.5

) így Neander ünnepélyesen elszakadt e laptól, s élesen protestált az egyedül üdvözítő hittan s az új pápaság ellen. Neander és hasonérzelmű tár.-ainak (Steudel, Ullmann, Schott, Baumgarten Grusius) ezen elszakadása, kik a theologia újjáalakításának törekvését ép oly meleg érdeklődéssel a vallásos életnek újjáalakításával kötötték össze, fordulópontot jelentett Hengstenberg és orthodox restauráló társainak körében; mert ezen elszakadás egyjelentésű volt a pietistikus elem háttérbe szorításával, vagyis helyesebben mondva: az egyéni hit helyet engedett az objektív igazhitüségnek, a szabad vallásos élet a megtisztult tannak, s általában a vallásos é'et az egyházi formáknak s az orthodox dogma korlátainak. — Később Hengstenberg Schleiermacheríől is idegenkedett, még pedig »az ő pantheismusa s dialektikája miatt,« s midőn Strauss romboló kritikája nyilvánvalóvá lett s az Eichhornféle minisztérium az egyházi reactiónak kedvezett, annál hangosabban hirdette, hogy »az üdv csakis az elhagyott igazságra (a tiszta lutheri orthodoxiára) való visszatérésben keresendő,® s megkezdődtek Schwarz szerint »ezen átkozódó theologia kövér évei.« Az eretnekités tetőpontját az »Ev. Kirchenzeitung* csak a Strauss »Jézus élete megjelenése után,« a Baur kritikai iskolája, Rothenak az egyházról való tana, Hegel pantheismusa és Feuerbach atheismusa ellen folytatott harcban érte el.'5

) Különösen érdekes hengstenberg mindinkább változó viszonya az unióhoz. Még 1830—40 között a kormány részén állva, pártfogásába vette azt : »hogy a két felekezet eltérései az úrvacsora tanában nem olyan fontosak,* »hogy a theologia és hit összezavarása megboszulja magát,« »a mit Isten az unióban egybeszerkesztett, azt ember el ne válassza« stb. Ezt mondja ugyanazon Hengstenberg, ki a ref. hitvallást elhagyta és lutheránussá lőn, ki a hitet mindinkább dogmatikai kifejtésében, mint hitvallásszerű alakjában hangsúlyozta, s ki különben a vallás és theologia közötti megkülönböztetést rationalismusnak bélyegezte. Azonban már 1846-ban az unió theologusaiból kiindult s a kormány által kibocsátott szerencsétlen felszentelési formula teljesen megváltoztatta uniói érzelmeit, s mint »purifikált lutheránus« az unió harcosait az Isten elleni harcosoknak nevezte, a miért Kahnis 7

) azzal dicsérte meg, hogy »az átmeneti időben Isten által rendeltetett az egyház úttörőjévé.* Ezen átmenet az exclusiv lutherismushoz azonban szoros következménye a kezdettől fogva elfoglalt orlhodox restaurátori álláspontnak. A Hengstenberg által képviselt restauráló törek-4) Erre nézve Bachmann i. helyen részletesen adja az irodalmat. 5) Midőn Neander ezen eljárás kevésbé tisztességes alapját kimutatta, Hengstenberg azt mondotta: »Egy keresztyén theolog. tanuló bizalma rationalista tanára iránt nem kötelesség, hanem bűn.« Méltó felelet Loyola bármely tanítványához, jegyzi meg helyesen Schwarz K. 6) Schwarz—Kovács i. m. 95. 1. 7) »Innerer Gang des Protestántismus* I. kiad. 321. 1., 3. kiad 2 kötetben 1874-ben jelent meg.