Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-12-19 / 51. szám

1025 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 806 És megalkottatott az országos közalap, ez az oly sok bajjal és kellemetlenséggel, de százszorta több áldással egybekötött intézmény, mely anyaszentegyházunk eddigi összes alkotásainak koronáját képezi. Meglőn, valósággá lett, mit egyházunk legjobbjai évtizedeken át hiába stirgetének s melyről atyáink még a hatvanas években is csak álmokat álmadozának. Mennyi szegény gyülekezet, mily sok nyomorral küzdő egyházi szolga áldja s fogja áldani a dicsők emlékezetét, kiknek bölcsesége és szeretete által végre testté lett az ige s megvalósult a remény. S a közalap segélyével újabb rendezést és örvendetes gyarapodást nyert az annyira fontos misszió ügye is. Püspökeinknek alkalma nyilt, a felekezeti és nemzeti tekintetben elveszésnek indult hívek közé kellő számú lelkipásztorokat küldeni, akik fölkeresik és megtartandják a nyájtól elszakadott s nemzettestünktől elválni kezdő véreinket. En, aki közvetlen közelből szemlélem Hunyadmegye diasporáiban élő hiveinknek eloláhosodását s ezzel egyidejűleg a görög ritusra való átmenetelét, nem tudok eléggé hálát adni egyházunk vezérférfiainak, kik a misszió ügyét a legközelebbi konventen oly lelkes buzgósággal fölkarolták. A lelkészi és theol. tanári vizsgák szabályozása és egyöntetűvé tétele is nagy haladást jelez s bizonyára emelni fogja a papi képzettség színvonalát és növelni mind az öt egyházkerületben az összetartozás érzetét. És meg fog alakulni a >

protestáns irodalmi téirsulat* is nem sok idő múlva, mert égető szükség van reá s mert erre az idők teljessége immár elérkezett. Sorakoznunk, tömörülnünk kell az irodalom terén is, ha nem akarunk lemondani szép hivatásunkról: sava és kovásza lenni az evangelium örök igéi által a magyar társadalomnak a közélet minden ágában. Kár, hogy az egyetemes nyugdíj- és gyámintézet megalkotása még ma is lebeg a vizek felett, mert ez van hivatva az egyházi szolgáknak öregségök s családjuk tagjainak özvegységre és árvaságra jutásuk idején gyámolítást nyújtani. De hiszem, hogy a mi késik, nem múlik. Mihelyt tisztázva lesznek az alapul szolgáló vezérelvek és tudni fogjuk — amit most, fájdalom, még nem tudunk — a segélyezendő özvegyek és árvák létszámát és ha megállapítjuk a kulcsot, melyszerint a járulékok fizetése és a segélyek kiosztása történni fog: nem lesz nehéz ez annyira óhajtott üdvös intézmény létesítését úgy a kertileteken, mint a konventnél kieszközölni. Hiszen az eszmét mindenki örömmel fogadta, egy ily intézmény szükségét minden pap és tanár elevenen érezi, segélyforrás is fakadott már hozzá az országos közalapban: tehát csak a helyes alapot kell megtalálni s özvegyeink és árváink sorsa azonnal biztosítva lesz. Egy szóval: reformált egyházunk a tettek mezejére lépett. Mióta a kerületek egyesültek s egységök a konventben kifejezést nyert, egymást érik azon nagyhorderejű alkotások, melyek egyháztársadalmi életünket reformálni s az eddiginél nagyobb és biztosabb alapokon a virágzás állapotába emelni hivatvák. Csak egyről feledkezett meg egyházunk s pedig arról, ami a legfőbb, mert fundamentuma és fenntartó oszlopa valamennyi intézményeinek, értem: a vallásoktatás ügyének rendezését. Holott semmire sincs most égetőbb szükség, mint épen erre. Hiába törvényesíttettük alkotmányunkat, hiába állítottuk fel a domesticát, ok nélkül költünk ezereket konventre és misszióra, hiába tartjuk fenn óriási áldozatokkal alsó- és felső-iskoláinkat, ha — ami ezeknek alapja és éltető lelke — a hitbuzgóságot, a valláshoz és az egyházhoz való hő ragaszkodást s az ezekből folyó áldozatkészséget híveink lelkében meggyökereztetni, kifejleszteni és megszilárdítani nem igyekezünk. A templom és az istenitisztelet ma már csak egyik s fájdalom, nem ís a leghatalmasabb factora a valláserkölcsi életnek. Gyéren látogatják híveink az Istennek házát s vajmi kevesen gyönyörködnek az ő pitvariban. Szavunk a legtöbbször csak kiáltó szó a pusztában. Kevés, aki meghallgatja s még kevesebb, aki befogadja az Isten igéjét, még ha angyaloknak nyelvén hirdetjük is a Krisztus evangéliumát. Hatalmasabb és sikeresebb eszközök napjainkban a cura pastorális gyakorlása és az iskolák. Ha híveink nem jőnek el a templomba, felkeressük mi őket családi körükben, a társadalomban vagy dolgozó műhelyeikben s ott szívesen fogadnak és örömmel meghallgatnak bennünket. Mesterünk példája bizonyítja s a kik megpróbáltuk, mindannyiunk tapasztalata erősíti, hogy ezen az uton könnyen és biztosan juthatunk embertársaink szívéhez. A másik sikeres eszköz ma is az iskola. Ez az egyház veteményes kertje, ebben növekednek hittársadalmunk csemetéi. Itt és ezek meghallgatnak minket, annyival is inkább, mert kötelezve vannak reá. Országos törvény kötelezi a szülőket, hogy gyermekeiket 6—15 éves korukban iskolába járassák. És a vallás-erkölcsi eszmék befogadá sára legfogékonyabb a gyermeki kebel. Mint a vi rág a tavaszi nap éltető sugarainak önként nyitj meg kelyhét, úgy nyilik meg a hit és erkölcs örö igazságainak befogadására a még romlatlan gyer meki szív. Csak legyen aki elvesse és gondozza