Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-11-28 / 48. szám

1505 1518 Méltán sajnálhatjuk ezek alapján tehát, hogy a magyarországi egyházi jellegű könyvtárak fejlődése a török hódoltság kora által erőszakosan megszakíttatott. De a művelődés vágya azért nem sziint meg. > Talán sohasem tettek Magyarországon a művelődésért és közoktatásért annyit, — mondja Molnár Aladár (A közoktatás története Magyarországon a XVIII-dik században. Budapest, 1881. Akadémia I. köt. 4. 1.) — mint abban a tatárjárás óta legínségesebb időben, török hódítás és belháborúk nyomorainak közepette.* Az egyház s az általa fenntartott iskolák hatalmakká lettek. A protestánsokat különösen az erdélyi fejedelmek, a római katholikusokat a jezsuiták s később a piaristák működése egyházi jellegű könyvtárak alkotására is szoktatták. Lassanként divatba jött, hogy az iskolák s szerzetes-rendek könyvadományokat is gyűjtsenek. A szakolcai ferencrendi zárda 1662-től 1783-ig vezetett könyvszerzési lajstroma, melyet Majláth Béla (Magyar könyvszemle 1882. évf. 289—305. II.) részletesen ismertet, följegyzi, hogy az adakozókon s hagyományosokon kívül voltak, kik misék fejében adtak könyveket s ugyanezen időben divatba jött, később királyi rendeletek által is szabályoztatok (legutóbb 1796. jul. 26-án 16,023. sz.), hogy az elhunyt szerzetesek könyvei, még ha lelkipásztorok voltak ís, haláluk után a zárdák könyvtáraiba jussanak. Kapcsolatban ezzel alakultak vagy szerveztettek újra a püspöki székhelyek mellett levő szemináriumok, melyek közt csak öt ered a jelen századból s divatba jöttek a plebánusok könyveinek megőrzése, valamint a protestánsoknál svájci mintára az esperességi vándorkönyvtárak létesítése. A könyvgyüjtési szenvedély, mely a XVIII-ik század második felében, miként azt később a magánkönyvtárak alakulásának történetében látni fogjuk, csaknem az összes magyar középosztályt magával ragadta, kiterjedt természetesen az egyház szolgáira is. A mozgalom azóta inkább egyeseknél mutatkozott, de könyvkedvelő egyháziak Magyarországon soha sem hiányoztak s még az úgynevezett kolduló barátok között is dicsérettel kell felemlítenünk a salvatorianusok főnökét Bognár Márkot s a szent Istvánról címzett franciskánusok főpapját, László Polycarpot, kik rendtársaik között napjainkban nemes buzgalommal ápolják a könyvek szeretetét. (Vége köv.) György Aladár. Tanulmány az úri-ima felett. (Folytatás.) VI. Es bocsásd meg a mí vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, kik ellenünk vétkeztek. Senki sem lehet meglepve, ki ez imát használni szokta, midőn a test fenntartására és a földi élet szabályozására vonatkozó kérés után azonnal ez következik : »Es bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, kik ellenünk vétkeztek.* Ugyanis e kérés azt mutatja, hogy oly szükséges a bocsánat naponként lelkünk fenntartására, mint a mindennapi kenyér testünk táplálására. A megbocsátás annyira alapja a »ma kötelességének, mint a kenyér.« Ha szolgálni akarunk Istennek e földön : kenyerünknek kell lenni; de ha szolgálnunk kell nemcsak a földön, hanem egyebütt is: akkor bocsánatra van szükségünk. A mily bizonyosan elcsüggedünk és meghalunk kenyér nélkül e földi életnek: ép oly bizonyosan elcsüggedünk és meghalunk bocsánat nélkül az isteni életnek és minden isteni szándéknak. A kenyér lehetővé teszi az Istennek tetsző dolgok külső alkalmát és elvégezését: a megbocsátás kielégíti a belső feltételt, mely által tehet valaki Istennek minden ő neki tetsző jót. Míg a bűn megbocsátva nincs és nem jön létre ez által érintkezési pont az isteni szellem és emberi lélek között: mindaddig nem lehet a szolgálat kész, szíves, állhatatos és Isten által elfogadható. Istennek szolgálni más okból, mint szeretetből, lehetetlen. És hogy egy ember sem vezetheti Istent, míg reménytelen bűneiben él, senkinek sem szükséges mondanunk, ki valóban keresi az isteni szolgálatban való megerősítését. Én tudom ezt. De vájjon elvem szerint járok-e el ? Vájjon cselekedeteim nem fogják-e meghazudtolni elvemet ? Minden napot szabad, teher nélküli lélekkel kezdek-e meg, cselekedvén mindenben az Isten törvényeit ? És ha ezeket így cselekszem, nem úgy tetszik-e, mintha az isteni megbocsátás magától jőne ? Ha jön, általában nyugalmamra jön ; ha nem jön, ez a nap elveszett annak dicsőítetésére nézve, ki adta azt és az én legnagyobb javamra nézve. Mert a mint a kenyér nemcsak megszünteti az étvágyat, melyet a mult szült, hanem erőt is ad a jövőre: úgy a megbocsátás nemcsak eltisztítja az útból a bűnös mult maradványait, mit a mult hordott össze, hanem megveti a jövőnek is alapját. Es más alap, mint ez, nem lehetséges a mi — evésen és iváson kívül — fenntartja az életet. Ezen alapon állva, bizonyosak lehetünk, hogy megkapjuk a bocsánatot, ezen mindennapi szellemi eledelt, nem úgy használván e kérést, mintha a bocsánattal csakúgy tudnánk élni, mint a nélkül, mintha nagyon kevés különbség volna egy-, Isten dicsőítésében eltöltött nap és a másik között, mely rosszul töltetett. És hogyan fogad Isten, midőn hozzá közeledünk bocsánat nyerésért? Mint bűnösöket. A szentírásban a nevek igen nagy számával vannak a különböző bűnök felemlítve, mindeniknek meg lévén a maga különös minéműsége. Egyszersmind az is egyik vezérgondolatja a szentírásnak, hogy az emberi nem és az egyes ember erkölcsileg gyarló és erőtelen. Jézus szelid szavai szerint is vigyáznunk és imádkoznunk kell, hogy kísértetbe ne essünk, mert jóllehet a lélek kész, de a test erőtelen. Igaz tan tehát az, mit az egyház az emberiség egyetemes bűnösségéről fölállított. A bűn természetünkben gyökerezik, különböző indokokból és különböző utakon erőt gyűjt; következményei minden irányban isszonyúak, annyira, hogy isteni segedelem nélkül nem lehet nekiek ellenállani. E szomorú valósággal szemben a nagykegyelmű Isten istenségének minden forrását kinyitá előttünk, hogy magához emeljen; mindent, mivel e világot alkotá, sőt többet: minden dicsőségét , minden bölcsességét és minden szeretetét nekünk adá J. Krisztusban. Csak, mikor képesek leszünk megmérni a Krisztus alázatosságát, csak mikor képesek leszünk megérteni, hogy mi foglaltatik e kifejezésben »megüresíté magát«, csak mikor képesek leszünk megmérni az időközt az Isten trónja és a József kertjében lévő sír között, az élő Isten és halott ember között: csakis akkor leszünk képesek megmérni Istennek hozzánk való jótéteményeit és a mi tartozásunkat irányában. És úgy megy most a világ folyása, mintha az Isten fia sohasem lett volna annak lakója? Értünk tette mindezeket Krisztus és mi tőlünk azokért semmit sem vár? Mindezek előttünk történtek és mégsem kelnek új érzelmek bennünk, sem új nagyobb* szabású gondolatok, melyek a magaviseletet alapjában megváltoztatnák ? Álljunk meg tisztelettel és csodálattal