Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-10-31 / 44. szám

1383 lebbről kálvinista egyházunkban legerősebb a lút­buzgóság és legnagyobb a vallási áldozatkészség. Az apa és nevelő büszkén magyarázgatta lelkes ifjának a kálvinista ősök példás hitbuzgalmát, vért s éltet áldozó egyházi hűségét, nagyjainknak egy­ház- és iskola-alapító dicső példáit. Ma el van borulva egyházi életünk láthatára. A buzgólkodás­ban aggodalmasan megrestültünk, az áldozatkész­ség lelke kihalóban van s mi, kik egykor elsők valánk az egyházi példaadásban, most maholnap utolsók leszünk. Hova lőn a régi hitnek meggyőz­hetlen bátorsága ? hová a régi buzgóságnak vész­ben-viharban kitartó szívóssága?.... >Oda van mind, csak az emlékezet által idéztetnek föl mint halvány síri árnyak.* Régen, vallásunk születésének első századá­ban, alig egy ember öltőnyi idő alatt az egyházi irodalmat bámulatos virágzásra emelte a protes­táns irói tevékenység. A Dévay-ak, Sztáray-ak, Méliusz-ok, Székely István-ok, Károli Gáspár-ok stb. korszakában büszkén mondhatta a magyar kálvinizmus, hogy van egyházi irodalma, van theo­logiája. Ma a boszantásig gyakran vagyunk kény­telenek hallgatni a jogos panaszt, hogy egyházi irodalmunk mezeje mily kopár és terméketlen. Avagy nem úgy van-e ? Nem egymás után buk­nak el a prot. irodalmi vállalatok ? Nem áll-e még máig is fenn irodalmi viszonyaink ama szomorú jcirculus vitiosus*-a, hogy az irónak nem találko­zik kiadója, s a kiadó nem talál keresett, tehát kiadható irót? Mindezeket szomorúan tapasztalva, most a hitújítás emléknapján is fölteszem a lelkemben gyakran felmerülő kérdést: vájjon meddig kell még tartani ez aggasztó, mert kóros állapotnak r Vájjon egy kis Ziií-újítás s egy kis buzgalom-ja­vítás, egy kis magunkbaszálló beismerés és egyet­értő közös tevékenység nem segítene valamit a bajon? Kálvinisták! Egy évtized óta sok a panasz a vallási közöny és az egyháztól való elidegene­dés miatt. Mintha vesztére törne egyházunk! Mintha végét érezné, oly siket az intésekre osz­lop-ember, előljáró, nép. . . Nem vagyok jós, de ha ez így megy, ha ez irány tovább tart, ha a kálvinista ember nem fejt ki nagyobb buzgóságot egyháza, nevelésügye és irodalma iránt; ha egy szívvel-lélekkel föl nem ébred tespedéséből: akkor a magyar kálvinista egyház a felbomlás végzetes lejtőjére lép, akkor a kálvinista egyháztag fej­lesütve fog e hazában szétjárni. Mi hogy ne legyen: teremjetek vallásosság és egy háziasság jó gyümölcseit? Szekeres Mihály. ISKOLAÜGY. Az egyház autonomiája és az iskola szabadsága kérdéséhez. (Vége.) Nem az »iskola ferde emancipációjáról van tehát szó, mint azt Sz. F. hiszi és hirdeti, hanem arról, hogy miképen lehet megmenteni az egyház teljes szabadságát a nélkül, hogy az iskolai önállósítás kárt szenvedjen, s az állam az őt megillető felügyeleti jogot akadálytalanul, az auf onomia megsértése nélkül gyakorolhassa. Megtámadja, »furcsa gondolatnak« nevezi Sz. F. azon elvi követelésünket is, hogy az iskolai tanácscsá alakított presbyteriumban — viint iskolai igazgatóságban, ne a pap, hanem a tanügyi szakférfiú — a rektor legyen az elnök; hogy a tanfelügyelővel ne a lelkész, hanem a tanító érintkezzék. Erre nézve Sz. F. ezt mondja: »Furcsa egy go: dolat, mely protes'áns egyházi viszonyaink nem ismeréséből kifolyólag azt feltételezi, mintha a presbyte­riumban csak a tanító értene a tanügyhöz, a pap pedig soha se hallott volna paedagogiát és még csak nem is konyítana a tanügyhöz. Kérjük Rill urat, tekintse meg theol. akadémiánk tantervét vagy látogasson el valame­lyik paedagogiai vizsgálatunkra, bizonyara meg fog győ­ződni arról, hogy leendő papjaink épen annyi paedago­giát tanulnak, mint akármely tanítóképző-intézet növen­dékei.« Nagyon téved Sz. F., ha hiszi, hogy én a prot. egyházi viszonyokat nem ismerem ; annyira ismerem, hogy azt is tudom, hogy sok pap még a gyakorlati tanítás terén is munkálkodik a protestánsoknál, mielőtt pappá lesz. Különösen a szászoknál majdnem minden pap előbb tanár vagy tanító volt, mielőtt lelkészszé vá­lasztatta magát. Magam is sok lelkes tanárt és tanítót ismertem, kik most lelkészek. — De valamint tudom ezt, úgy tudom azt is, hogy a tanítói karban nagyon sokan vannak, kik theológiát végeztek, kik a papi fel­avatás tényében részesültek s kikről bid|&ri állíthatom, hogy sokhelyütt jobban töltenék be a papi' állást, mint maga a lelkész; de azért szívem tájára sem fért köve­telni, hogy az ilyen qualifikációju tanítók elnökei legye­nek a presbyteriumnak ; pedig megeshetnék, hogy job­ban értenének az egyházi ügyek vezetéséhez sok lel­késznél. De én az iskolatanácsban a rektor praesidiumát — eltekintve attól, hogy nem kivánom a szabad felekezet gyülekezeti fejét, a papot, alárendelni még iskolatanácsi elnöki minőségében sem a kir. tanfelügyelőnek — főleg azért is tartom" >conditio sine qua non«-nak, mert ez által az iskola érvényesidne és önálló tényezőnek ismertet' nék el. »A tanító az iskola.« Ha így van : emeljük a tanító által külsőleg is a tanítói állást, elérvén ezzel azt is, hogy ez által annál szorosabban fűzzük a tanítót a felekezet érdekeihez. A lelkész természetes feje a gyülekezetnek, a tanító ép oly természetes feje az iskolának. Ott a lelkész, itt a tanító a szakember. Csak a minden téren érvényesülő szakszerű munkafelosztás elve teheti nagygyá, boldoggá, gazdaggá, virágzóvá a hazát. A szakszerűség elvét ér­vényre juttatni minden téren azért is kell, mert máskü­lönben a dilettantismus Magyarországot is Bulgária sor­sára juttathatja. Mérnöki ügyekben ne az orvos, szabászati dolgokban ne a kovács, tanügyi dolgokban pedig ne a község feje irányítson! 87*

Next

/
Thumbnails
Contents