Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-10-17 / 42. szám

PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. paktáló (sic !) protestáns gymnasiumok előbb-utóbb már nem nevelhetnek protestáns érzelmű ifjakat, sőt a nem paktáló intézetek sem igen jobbak, mert ott meg a professorok — idegen légkörben nevekedvén maguk is — ha akarnának sem nevelhetnek jó protestánsokat. Az a hiba — s ez némi gúnynyal van mondva — hogy nem gymnasiumi, hanem egyetemi professorokat nevelnek az egyetemeken. Neveljünk hát ellenfeleink módjára — így van mondva — a kathoükusok példája szerint paptanárokat. Két évi theologiai cursus után küldjük az arra valókat egyetemre, ott a két évet legalább egy évszámba betudnák, s készen van a — paptanár. Mint protestáns professor : szólnom kell ezek ellen az ideák ellen. Magam is oly intézetnél vagyok, a melyik az állammal paktált a szegény autonomia lefőzésére, (!) s így jogosan kérdhetem a cikkírót, mondja meg, mivel vagyunk mi rosszabbak akár általános paedagogiai szempontból, akár — a legexclusivabb felekezeti álláspontra is helyezkedve — protestánsság tekintetében, mint egy nem segélt középiskola ? S vájjon miért, mi okból ne nevelhetnénk mi csak olyan jó protestánsokat — ha kell: egyházi szolgálatra is — mint akármelyik érintetlen autonomikus alapon álló iskola ? Hogy az állam-segély a professorok tisztességes javadalmazását lehetővé tette, hogy a tanszerek és fölszerelés beszerzését megkönnyítette, s ily módon a professorok tudományos működésének alapföltételét megteremtette : mindezt látom, tapasztalom. De hogy aztán az ilyen irányú működés menynyiben hat bénítólag a protestáns érzület fejlesztésére és teljes kifejtésére: azt megmondani én nem tudom. Megvallom, a magam nézete szerint károsabbnak — hogy ne mondjam: veszedelmesebbnek — tartok a protestántismus ügyére egy pár száz forintnyi fizetésen vegetáló professorokkal, mult századbeli taneszközökkel, gyarló könyvtárral fölszerelt iskolát, mint egy haladni vágyó, törekvő modern iskolát. Ez tanít — mivel taníthat — míg az kapkod; ez nevel, míg amaz bukdácsol; ez teremt, míg az tákol. Hogy immár a protestáns ügynek ki szolgai, az-e, ki az adott viszonyok között egy protestáns ifjat nevel, vagy az, ki egy szűk látókörű, félműveltnek sem nevezhető lényt farag : ezt én megint nem akarom eldönteni. Hiszen derék, teljesen független, régmúlt századok lefolyása alatt megizmosodott gymnasiumainkról nem szólok, de szólok a protestáns zugiskolákról, mert ez a species nem kizárólagos zsidó tulajdon ! S hát a paptanár mi új és nagy csuda dolgokat művelne ? A két évi theologiai és két-három évi philosophiai cursus után vájjon mi lenne belőlük? a tanügynek miféle modern Herculesévé válna az egy személyben pap és tanár? Mi válna? Mi lenne?. . . Egy rosz pap és egy rosz tanár! Mintha a tudomány óriási halmaza mellett, midőn a kutató bőven meg lehet elégedve, ha szaktudományának csak egy kis részében is teljesen otthonn van, nem volna elég a philosophiai tudományok két-három ága, hanem adjuk még hozzá a theológiát is! S még ha azt mondaná cikkíró, hogy a két évi theologiai tanulmány csak mint egy alapvető legyen, s ezután a philosophia-tanuló, a későbbi professor majd foglalkozhatik tárgyaival eleget, s kárpótolhatja azon két évet, mit a theológiára fordított ! Nem. Okvetetlen két ember kell egy személyben. A cikkező azt is megengedi, hogy pl. nyolc évi tanítás után a professor elmehessen papnak! Persze, az illető professorkodása alatt vagy elhanyagolná a theologiai tudományokat, s csak a nagyobb fizetésért menve papnak : lenne egy végtelenül selejtes pásztora az Úrnak ; vagy igen foglalatoskodnék a theológiával, hogy minél derekabb pappá legyen s lenne egy rendkívül gyenge, elmaradott professor. A protestántismusnak sokat emlegetett dicsőségét előmozdító ember azonban hogy sem úgy, sem így nem válnék belőle, az az egy bizonyos. S mit érnénk el ? Cikkíró felel rá. »Egyrészt biztosítva volnánk, hogy intézeteinkben legalább a vallástanításnál szakember működik, másrészt meg lenne tartva az az összetartozósági érzet, a mely eddig is meg volt tanár és pap között.« Tehát legalább a vallástanítást szakember végezné. De hát a jelenben minden más tárgyat is a vallás mellett nem szakember ad-e elő, s föl kell-e áldozni a vallástanító szakképzetségeért a többi tárgyak tanítóinak szakműveltségét ? Ámbár még mindig nagyon kérdésesnek tartom, hogy egy két évi theologiai cursu^t végzett theológus szakembernek mondható-e ? En nem merném állítani. A vallásoktatásra szakember kell. Cikkíró ebben a véleményben van. Teljesen igazat adok. Csakhogy én ide igazi papot tennék : egy olyan embert, ki egészen elvégezte a theológiát, ki fölszentelt pap, s minden tekintetben képzett theológus. Az én szakemberem ilyen. A mi azt illeti, hogy az egyetemen nem — amint a szerző egy német szóval él — Gymnasium-Lelirer-eket, hanem egyetemi professerokat nevelnek : egyenesen nem áll. Bár úgy volna. De hisz épp az a baj, egyik nagy hiba, hogy a vizsgálati mérték fölötte alacsony. A másik baj pedig társadalmi, hogy t. i. a gymnasiumi professorok jó része társadalmi tekintetben meg nem állhat; de azon segítene egy jól szervezett internátus. Mellesleg megjegyezve : sokkal könnyebb — szerző szavait használva — az »ily nagy tudománnyal bővelkedő egyénnek leereszkedni a magasból a fejlődő ifjú légkörébe®, mint a csekély tudománnyal szűkölködő egyénnek a fejlődő ifjú ismeret köréhez—fölemelkedni ! A felekezeti professor-képzés szükséges és kívánatos dolog, ezt elismerem, s óhajtom ís megvalósulását. Állítson a két protestáns egyház egy professor-képző intézetet. Vagy bővítse ki ilyennel pl. debreceni vagy a sárospataki akadémiát. Nem hiszem, hogy akárki is ellenezné az ily irányú törekvést. Egy protestestáns professorképző-intézet mindenki előtt üdvösnek és jónak fog látszani, akár egyházi, akár nemzeti szempontból Csak azon legyünk, hogy itt is haladjunk s a teendő lépést előre, ne pedig hátrafelé, a középkor romanticus — homálya felé tegyük ! Rimaszombat, 1886, október 9 én. Kispál Mihály, prot. főgyrrmasiunii professor. KÖNYVISMERTETÉS. A bánáti ágost. hitv. evangelikus esperesség monographiája. Az esperesség önállóságának 50 éves fordulója alkalmából az egyházmegye megbízásából jubileumi emlékül irta IZernuch K, Adolf sándorfalvi ágost. hitv. ev. lelkész és esp. főjegyző'. Temesvárott, nyomatott ^Magyar Testv ére k n él, 1886. A bánáti ágost. hitv. evang. esperesség most ülte 50 éves jubileumát, és ennek emlékére kiadta az esperesség monographiáját, mely Iiernuch K. Adolf esperes-