Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-09-12 / 37. szám

1165 ISKOLAÜGY. A magyar protestáns néptanító missziója. (Elnöki megnyitó.) A magyar protestáns padagogus csakis akkor tölti be valóban hivatását, ha a rábízott növendékekből igazi keresztyéneket és hü honpolgárokat nevel. E szerint két fő dolgot kell folyvást szem előtt tartania, t. i. a keresztyéni és a hazafias jellemképzés vezérelveit. I. Első és fő feltétel tehát : valláserkölcsi alapra építeni ; mert egyedül a tiszta vallás és igazi erkölcs képezheti amaz örök fundamentomot, melyen kívül szilárdabbra nem építhet a nevelő. Igazolja ezt a mult idők tapasztalata is. Amaz áldott korban, midőn a nevelési eszmék és elvek az ember legfőbb isteni rendeltetésének elérésére irányultak: tisztább volt a légkör, szilárdabb vala a keresztyén jellem és rendíthetlen a hazafiúi hűség. Ma már az ifjú nemzedék nagyobbára úgy beszél mind erről, mint elavult, túlhaladott világnézletről beszélni szokás és igen sokan feledik vagy nem is tudják, hogy hiszen az ujabb idők minden maradandó alkotásainak alapja, sőt maga az anyag is, jórészt ama lenézett mult romjaitól kölcsönöztetett. Mily sok dolgot élesebben láttak és mélyebbre hatólag fogtak fel az ősök, mint mi! Nevelési elveiket és eljárásukat a jelen idők szabad gondolkozású ifjú pádagogusa becsmérlőleg említi bar, de azok értéke elévülhetlen s utoljára is hozzájok fordulunk tanácsért. Mert kivált az újabbkor feltünedező ferde nevelési irányzataival szemben igen nehéz az arany középút megtalálása, főként oly körülmények közt, midőn egyház és állam külön-külön követeli a magáét s a vezérférfiak kancsal szemmel tekintgetnek egymásra, küzdve az elsőbbségi jogért és a győzedelmi pálmáért. Az egyház azonban sohasem fogja kibocsátani öntudatosan, védszárnyai alól híveit, kiknek a bölcsőtől a sírig való erkölcsi, lelki, szellemi nevelése — Istentől reá bízatott. Ebből következik, hogy keresztyén állásponton a pádagogikát a theologia befolyása alól emancipálni nem lehet, mert az anthropologia, psychologia és bölcseimi morál, magában sőt együttesen is, sohasem kölcsönözhetik a pádagogikának azt a biztos szilárd alapot, melyre a theologia épít. E szoros elvi tétel szerint mindazok, kik az iskolai nevelésnek, az egyház és a felekezet fő védelme alóli kiragadását hangoztatják, tulajdonképen nem egyebet cselekesznek, mint széttépik az iskolának életgyökereit, s Rousseauval tartva, a keresztyénekből embereket toborzanak, holott épen ellenkezőleg, az emberekből kellene keresztyéneket toborzani. Látnivaló tehát, hogy a pádagogus mai feladata rendkívül fontos, de nehéz is, mert a társadalom az iskoláktól várja sokképen zilált helyzetének javítását, és mert az államok és egyház, sőt a családok jólétét és üdvét is az ifjúság helyes nevelésétől várja s reméli a jelenkor. De be kell vallanunk, hogy e pontot tekintve, senki sem találta fel még a bölcsesség kövét s intra muros peccatur et extra. Helyén valónak tartom tehát, ha a fennt megnevezett tétel felett, mely hazai viszonyainkat tekintve, egyházi, iskolai és állami tekintetben nagy jelentőségű, ez idő szerint épen e szakértői értekezleten egyet-mást elmondandok, tekintet nélkül arra, hogy lehetnek körünkben oly igen tisztelt munkatársak, kik a nevelés ratióját másként fogják fel, s a felvetett kérdést talán más alapon kívánják elemezni, mint azt ezúttal hallják. Meggyőződésem szerint ugyanis minden hazai protestáns, közelebbről református pádagogusnak hivatása az, szilárdítsa azon kapcsot, mely iskoláinkat, kivált elemi népiskoláinkat évszázadok óta, az anyaszentegyházhoz illetőleg az egyes gyülekezetekhez köti; ennélfogva kötelessége hódolnia azon bibliai elvnek, melyet a debreceni zsinat ilyformán határozott meg: »egyházunk alsó és felső iskolái. . . mindenestől az egyház testéhez tartoznak.* A ki érti, mit tesz az, hogy az iskola az egyház testéhez tartozik : az nem fog más zsinórmértéket ismerni és elfogadni, mint kizárólag az egyház által megszabott útmutatást, hogy azt kövesse. De ha ezen alapon kívánok építeni, nevelni: akkor a gyermeket úgy tekintem mint Záior ötiov-1; az ember előttem nem puszta földi alkotás, hanem isteni eredetű valóság, kinek rendeltetése az, hogy tökéletes legyen mint teremtője tökéletes. Ez az egyedül feltétlen és helyes nevelési végcél. Mert az embert nem elégítheti ki, ha eljutott a civilisatió vagy a humanismus magas eszméinek megismerésére; hiszen ez eszmék a mi általunk említett keresztyén céllal nem állhatnak egy színvonalon. Mert a civilisatió a politikai közösségre irányítja főfigyelmét s a humanismus az emberben az embert nézi; mindkét ideál pedig vagy a világgal vagy a saját énnel való elégültségre vezet s csak fokonként emeli az embert az állati álláspont fölé; mig a mi keresztyéni álláspontunk szerint mint Tertullian mondja »anima humana naturaliter christiatia« s mi az emberekből keresztyéneket, isten gyermekeit kívánunk nevelni, nem pusztán okos földi halandókat. És mi azt hisszük, hogy ez az alap szilárdabb, mint az anthropologiától vagy philolosophai moráltól kölcsönözött basis. Még maga a sokak által bálványozott Rousseau is beismeri, hogy tapasztalat szerint a vallás jobb embereket alkot, mint a bölcsészet. Emile-jében egy helyen így kiállt fel: »Oue d'oeuvres de miséricorde sont l'ouvrage de l'évangile.« A mi nevelési álláspontunk tehát kizárólagosan keresztyéni és első sorban jellemképzést várunk a neveléstől, mindenekelőtt a családban azután közvetlen folytonosság szerint az iskolában. Mellőzöm ezúttal bővebben elemezni a szülék nevelési hivatását; tudja és érezi ki-ki, hogy a gyermekek nevelését kivált azok jellemének fejlődését a szüléknek kell szakadatlanul szívökön hordozni, hogy az apa nemcsak természet szerinti, hanem lelki apja is legyen gyermekének, a ki annak üdvét boldogságát szünetlenül munkálja. A keresztyén anyának hite, jósága és kegyes életfolytatása tapasztalat szerint a legíidvösebb hatással van a gyermekek jellemének fejlődésére. Mily felemelő tudnunk, hogy a keresztyén nevelés ily alapelvei a mult idők protestáns családaiban áldást terjesztőleg érvényre jutottak s már a kicsinyeken meglátszott azok üdvös hatása. Ime egy ily család képe : ünnepi hangulat tölti be a házat és a családtagok lelkét, az apa olvassa az írást és a család nagyjai, kicsinyei zengik a zsoltárok örökszép dallamait; a kisdedek az anyának térdén ülve tanulják rebegni az egyedüli megváltó Jézus nevét 1 Itt fogamzik a keresztyén jellem, mely hu Istenéhez, Megváltójához, a végső leheletig. E nevelési erény és irány nem halt még ki közülünk sem. Habár szunyadoz is sokakban a hit: az ige és annak ereje által nyert lelki szabadságunk érzete — hisszük, reméljük — öröksége lesz a nemzedéknek mindenha. Boldog a nép, hol a családok öntudatosan érzik azon rájok néző hivatás fontosságát, hogy hű tagokat kell nevelniök az államnak, iskolának s anyaszentegyházunknak 1 De nem kevésbé fontos a tanítók hivatása s igen nehéz a felelősség súlya, mely vállaikra nehezedik. Az