Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-08-15 / 33. szám

1039 szerint lelkiismeretes) embert, ha cselekvéseik közt, melyeknél a törvény nem vonatott tanácsul, a rossz következményeket szerencsésen elkerülik s érdemükről való képzelődésük szerint semmi oly mulasztást nem követtek el, melyben másokat leledzeni látnak, — anélkül, hogy utánvizsgálnák, vájjon nem csak a szerencse érdeme-e az, vájjon oly gondolkozásmód szerint, melyet saját belsejükben felfedezhetnek, ha akarnak, nem hasonló bűn követtetett volna-e el tőlük, ha tehetetlenség, véralkat, nevelés, idői és helyi körülmények, melyek kísértetbe visznek, attól távol nem tartották volna. Ezen őszinteséghiány, mely magát, egy valódi erkölcsi érzületnek bennünk való megalapítását gátolja, külsőleg is kiterjed mások altatására és csalására ; mely ha nem neveztethetik gonoszságnak, legalább semmirevalóságnak hivatni megérdemli. A rossznak eredetét nem szabad történésnek tekinteni. A szabad cselekvésnek, mint ilyennek idői eredetét keresni ellenmondás; igy az ember erkölcsi minőségének eredetét, amennyiben az esetlegesnek tekintethetik, mivel ez a szabadság szokásának alapját jelenti, melynek csupán az észképzetekben kell kerestetni. Ha valaki egy közvetlen előtte álló cselekvésig még oly rossz lett volna is : nem csupán az volt kötelessége jobbá lenni, hanem még most is kötelessége javulni. Tehát akkor képesnek is kell lenni, s ha nem teszi, a beszámítás a cselekvés pillanatában éppen oly képes és alávetett, mintha a jóra természeti tehetséggel lett volna megajándékozva az ártatlanság állapotából, mint volna az a rosszaságra. Ezzel összhangzásban van azon előterjesztési mód, melyet az irás használ : a bűn eredetét, mint annak az emberi nemben kezdetét festeni. E szerint a bűn nem egy alapját tevő hajlamból ered (mivel különben annak kezdete nem származhatnék szabadságból), de a vétkezésből (mi alatt az erkölcsi törvénynek, mint Isten jJarancsának átlépése értetik) ; az ember állapotja pedig a gonoszhoz hajlása előtt, az ártatlanság állapotának hi vat ik. Mi is naponként ugy teszünk, mint Ádám és igy »Ádámban mindenek vétkeztek« s vétkeznek; csakhogy nálunk már bennszületett hajlandóság van az áthágásra, az első emberben semmi ilyen nem volt, hanem ártatlanság, mely idő szerint feltételezve volt, igy az áthágás bűnesetnek mondatik. E hajlandóság azonban nem jelent többet, mint hogy ha mi a bűn kimagyarázásába — idői kezdete szerint — bocsátkozni akarnánk, s minden szándékos átlépésnél az okokat a mi életünk egy mult korába visszavinni igyekeznénk, midőn az észhasználat még nem fejlett ki és igy a gonoszhoz való hajlandóságig (mint természetes alapig), mely éppen azért bennszülöttnek hivatik. Ezt a megfoghatlanságot fejezi ki a bűneset története, melyszerint az ember csábítás által esett bűnbe, tehát nem alapjában volt megromlott, hanem mint még javulásra képes ellentétben a csábító szellemmel azaz egy oly lénynyel, melynél a kor kisértése nem számíttathatok vétkének enyhítésére és igy az elsőnek, a ki egy romlott szív mellett még mindig bir jóakarattal, reménye maradt hátra a jóhoz való visszatérésre, melytől eltávolodott. A jora való eredeti képességnek visszaállítását lehetőnek tartja Kant. Ha mondjuk, hogy ő jól teremtetett, az nem jelenthet egyebet, minthogy ő jóvá van teremtve és az eredeti képesség az emberben jó. Ezáltal maga által még nem lesz az ember jóvá, hanem midőn ezen képességtől tartalmazott indító okokat az ő maximájába felveszi, vagy fel nem veszi, teszi ő azt, hogy jó vagy rossz legyen. Miután azonban egy eredetileg jó fa fanyar gyümölcsöket termett, de azért jó maradt: igy a jótól a rosszba esés nem levén megfoghatóbb, mint az ismét felemelkedés a rosszból a jóba, az utóbbinak lehetősége nem cáfoltathatik meg. Az eredeti jóra való hajlamnak bennünk visszaállítása tehát nem egy elvesztett indító oknak visszaállítása tehát a jóra, mert ezt, mely az erkölcsi törvény iránti tiszteletből áll, soha nem veszthetjük el s ha ez utóbbi lehető volna, soha sem nyerhetnők meg azt többé. Ez tehát csak visszaállítása a tisztaságnak, mint minden mi maximánk legfelsőbb okának, mely szerint az más indító okokkal van összekötve, de csak úgy lesz az egész társaságban, ha az ő egész tisztaságának az önkény rendeltetésének magára nézve elégséges indító oka ebbe felértetik. Az eredeti jó a maximák szentsége a kötelesség betöltésében, mi által az ember, ki ezen tisztaságot az ő maximájába felveszi, végetlen haladásban közeledik ahhoz. A készséggé lett szilárd feltétel az ő kötelességeinek teljesítésében az erény, a törvényesség az ő tapasztalati jelleme szerint (virtus phaenomenon). Övé tehát a törvényes cselekvések maradandó maximája, melyekre az önkénynek szüksége van, vettük légyen azt onnan, a honnan akartuk. Ehhez nem szükséges egy szívváltozás, hanem az erkölcsök megváltozása. Az ember erényesnek találja magát, ha a maximakban — kötelességeit figyelemmel kísérni, — megerősödve érzi. Hogy azonban nem csak törvényes, de erkölcsileg jó ember legyen azaz érvényes az intelligibilis jellem (virtus nomenon) szerint, mely, ha ő kötelességét megismeri, egy más indító okra sincs szüksége, mint magára a kötelesség képzetére : annak nem lassú reform által, hanem egy az emberben levő érzület forradalma által kell eszközöltetni. A kötelesség semmi mást nem parancsol nekünk, mint hogy mit kell tennünk. Ez nem kölhető össze másként, mint hogy a forradalom a mi gondolkozásmódunkban, a lassú reform a mi érzéklési módunkban szükséges, azért az emberre nézve lehetőnek kell lenni. Hanem ha az erényes cselekvések, bármily nagy feláldozásba kerü'jenek, csodálkozni tanítanak, ez nem helyes hangulat, melylyel a tanítvány lelkének bírnia kell az erkölcsi jóra nézve. Mert bármily erényes legyen is valaki, mégis mindaz, amit ő jól tehet, csupán kötelesség ; az ő kötelessége pedig tenni semmivel sem több, mint azt tenni, ami a közönséges erkölcsi rendben van. Sőt inkább ez a csodálkozás lehangolása a mi érzelmünknek a kötelesség iránt, mintha az valami rendkívüli és érdemes volna annak engedelmeskedni. De van egy a mi lelkünkben, mely ha azt kellőleg szemügyre fogjuk, nem szűnhetünk meg a legnagyobb csodálkozással tekinteni s ahol a csodálkozás jogosult, egyszersmind lélekemelő : ez az eredeti erkölcsi képesség bennünk általában. A »Religion« harmadik szakasza a jó elvnek a rossz feletti győzelmét vagyis az Isten országának a földön megalapítását tárgyazza. A jó elv uralma, amennyiben mi emberek arra működhetünk, nem érhető el másképen, mint egy társaságnak az erény törvények szerint való felállítása és kiterjesztése, egy társaságnak, mely az egész emberi nemet körébe zárja s az ész által hajtatik kötelességre és feladatainak teljesítésére. Az embereknek az eszme rendelete szerinti erkölcsi törvényeknek alárendelése, ethikai s a mennyiben a törvény nyilvános erkölcspolgári (ellentétben a jogpolgárival) társaság vagy ethikai község. Ethikai államnak azaz az erény birodalmának neveztethetik, a mitől az eszme az emberi észben az ő egész jó alapra fektetett realitását bírja, habár azt alanyilag az emberi jóakarat soha sem remélhette, hogy valaha e célraegyetértőleg közreműködhetnek. Miután az erénykötelességek az egész emberi nemzetet illetik, egy ethikai község fogalma mindig vala-