Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-07-11 / 28. szám

87 2 Egy pár röpke szó a theologiai szakvizsgákhoz, s rövid megegyezés a külföldre menetelt illetőleg. E becses lap 26-ik számában nt. Szőts Farkas theol. tanár úr tollából — a hithallgatók képzése ügyében — egy jeles és alapos cikk jelent meg. Nem célom e különben magvas értekezést birálat tárgyává tenni, noha némi észrevételeim volnának reá ; annyit azonban mégis szabad legyen megjegyeznem, hogy a theologiai vizsgák szigoritása a mi magyar ev. ref. egyházunkban, hol a 2—300 frtos paróchiaknak légió a száma, mégis egy kissé túlságos dolog volna 1 A sokféle vizsgákkal ne nehezítsék tehát azon ifjak helyzetét, a kiknek legtöbbjére anyagilag mostoha jövő vár 1 *) Bocsánatot kérek e kis megjegyzésért. Többet nem is merek megkockáztatni, mert attól félek, hogy majd valami polemikus csatába találok belebonyolódni, ettől pedig ugy irtózom, mint a fazekas rakott szekere feldölésétől. Van azonban a cikknek egy passusa, a mit mégis kénytelen leszek helyre igazítani. Az állíttatik neveztesen, hogy a skót szabad egyház az általa fenntartott theologiai kollégiumokban, mint p. o. Edinburgban és Aberbeenben, doktori vizsgákat tart s tudori rangot osztogat. Ez téves állítás. Ama kollégiumok, mint tisztán felekezeti tanintézetek, ilyeneknek adására épen nincsenek feljogosítva.**) Az igaz, hogy a bécsi theol. fakultás oszt tudori címet; de hát ezen intézet félig-meddig állami iskola, a mennyiben tanárai állami fizetést élveznek, s az államtól nyerik kinevezésüket is. Hogy a »Faculte de theologie« miként áll ez ügygyei: nem tudom; a mennyiben a francia tanintézetek viszonyaival ismerős nem vagyok ; annyit azonban megjegyzek, hogyha ez csakugyan ad ily címeket: akkor az egészen állami színezettel biró iskola lesz. Az a kívánság, hogy a hazai theol. tanintézetek tudori rangot oszthassanak: nem egyébb píum desideriumnál 1 Ha valamikor iskoláink az állam birtokába mennének által: ugy természetesen nem ütköznék az többé semmi nehézségbe, mint nem ütközik az a bécsi ev. fakultásnál sem; de míg azok specifice felekezeti tanintézetek maradnak : addig e vágyról le kell mondanunk. De ne is kívánkozzunk rá felette igen nagyon I . .. Az még ugyan talán (?) nem volna felesleges, hogy theologiai akadémiáink tanárai oly címmel is tündököljenek; de a lel*) A vizsgák szigoritása minden pályának fontos érdeke, kivált napjainkban, midőn a tudományos proletariátus annyira növekvőben van. A lelkészi pályán, mely a tudományos ismereteken kívül erkölcsi tiszta jellemet kiván, épen nagyon meg kell válogatni az embereket', hogy minél kevesebb avatatlan lépjen az Úr oltára elé. Ennélfogva mi mind a képzésben, mind képesítésben az üdvös szigornak vagyunk hívei. Ilogy sok szegény parókhia van hazánkban, azt mi is jól tudjuk ; de e szomorú tényből nem az következik, hogy enyhítsük a képesítés szigorát s ez által tudva és szándékosan leszállítsuk a lelkész-nevelés színvonalát, hanem az, hogy egyházhatóságilag és társadalmilag a 2—300 frtos parókhiák javítására törekedjünk. Sz. F. **) Cikkiró ur e megjegyzését talán félreértés szülte. Mi egy szóval sem mondottuk, hogy a skót szabad egyház »Colege«-ei »doktori vizsgát tartanak*, hanem csak azt állítottuk, hogy azok tudori rangot osztogatnak. Ez állításunkat pedig most is fenntartjuk, mert a mi tudomásunk szerint a dolog így áll. Edinburgban, Glasgowban és Aberdeenben igenis adnak doktori címet, az úgynevezett D. D.-t (doctor divinity), csakhogy nem tudori vizsga és értekezés alapján, hanem »honoris causa« azoknak, a kik kiváló egyházi és irodalmi érdemeket szereznek. A skót egyetemeken, melyek a »Colege«-ektől egészen kü ön álló intézetek, theológiai doktoratust nem adnak, csak annak előfokait, nevezetesen az M. A. (magister artium) a B. Sc. (baccalaur. scientiarum) és a B. D. (bachalor of divinity) betűkkel jelzett címeket. Tehát a skóciai theol. doktorátus olyan, mint a continensen szokásos tiszteletbeli tudorság, doctoratus honoris causa. A hivatott cikkben ilyen tudori cím volt értve. Egyébiránt a doktorátus kérdéshez mégis ex thesi hozzászólunk, mihelyt az illető javaslatok nyomtatásban megjelennek. Sz. F. \ késznek, pláne falusi lelkésznek, erre semmi szüksége nincsen A mi népünk különben sem érti az efféle címzéseket, s így még a nimbusza sem emelkedhetik ez által egy csöppet sem az illető lelkésznek. Sőt talán néha még kisebbségére szolgálhat az. Epen velem történt meg t... i adminisztrátor koromban, hogy a szülék egy nehéz betegségben sínlődő gyermeket hoztak hozzám meggyógyítás végett. Alig tudtam a jó lelkekkel megértetni, hogy nem értek a kuruzsláshoz, s más az én doktori hivatalom. El is mentek tőlem nagy szomorúan; a gondnoknak azonban annyit mégis jónak láttak adandó alkalommal tudomásul hozni, hogy én csak olyan tudatlan, marha doktor-féle emberke vagyok. Hadd nyugodjanak tehát azok a doktori címek békességben 1 Azt azonban a derék Szőts Farkas tanár úrral együtt én is osztom, hogy a theol. tanintézeteinket úgy kellene berendeznünk, hogy a külföldre menendő ifjak számát lehetőleg a minimumra redukállhassuk. Engedelmet kérek a nyájas olvasótól, ha elmondom őszintén az okokat is, hogy miért nem vagyok barátja a Iciilfóldiesleedésnelc. Ha egy, a tanpályát kitűnő sikerrel végzett ifjú, kiben meg van a nemes ámbició, hogy magát a theológiai tudományok valamelyik ágában mint szakember kiképezhesse, kimegy a külföldi jelesebb tanintézetekbe : ezt én is kívánatos és szükséges dolognak tartom. De hát erre nézve nem elég még egy, két rövid év 1 Az első pár esztendő tulajdonkép csak arra való, hogy a nyelv nehézségével küzdjön az ifjú, hogy később ama klassikus képzettségű s magas stylusban beszélő tanárok előadását meg is érthesse. Évek kellenének arra, hogy a tudományszomjas ifjak alapos képzettséggel mint valódi szakférfiak kerüljenek onnan haza, hogy aztán itthon az egyháznak méltó díszére, a tudománynak pedig valódi hasznára legyenek. Én részemről legalább itt is elégnek tartanám, ha csak azok mennének külföldre, a kik theologiai, vagy másnemű tanintézetekben tanárokká akarják magukat kiképezni. Az a seregestül való kimenetel — igen sokszor — az ifjúnak nem előnyére, hanem hátrányára válhatik. Szabad legyen ez állításomat némileg megvilágosítani. Ha valaki közülünk anyagilag előnyös helyzetbe jut, hogy tanpályaja bevégeztével külföldre kimehet, némi rövid időn át hospitálva, visszajő hazájaba s valami állást p. o. segédlelkészséget foglal el, s bona fide várja, hogy hull már mostan majd az ő ölébe valamelyik első osztályú ekklézsia. Várva-várja ezt, és pedig méltán, hiszen most már maguk a zsinati törvények is feljogosítják ez illető akadémiát erre 1 De hát ha aztán hosszú évek során át hiába várja ezt?.. Nos, mi lesz ebből?.. Az, hogy e szépreményű ifjú csalódik, elcsügged, s talán még a komolyabb tudományos munkálkodástól is elkedvetlenedik. A csalódás mindig fájó és keserű szokott lenni ; ne növeljük tehát ezt a különben is magasabb régiókban szárnyaló ifjú embernél! Azt hiszem elég lenne ennyi is — a külföldre menetel korlátozását illetőleg — az indokolásból. Zárszavul azonban — ez ügygyei kapcsolatosan — hadd említsek fel egy komikus esetet, a mi épen velem történt. Ez azonban valamikép le ne hűtse azon ifjak nemes vágyát, a kik minden áron a külföldi iskolákba akarnak zarándokolni. Midőn jelenlegi állomásomon rendes lelkészszé lettem, a választás előtt pár nappal egyik bizalmasabbnak látszó öreg hívem, lelkendezve toppantott be hozzám egy napon a tanulóba azzal a hirrel, hogy ellenem az van a faluban mindenfelé elterjesztve, hogy én olyan 55*