Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-07-04 / 27. szám

801. PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 802 szóló apai intéstől el a megrázkódtató, lesújtó dorgálásig és fenyegetésig, az evangélium lágy hangjától el az Ítélet harsonájának zendiiléseig: minden accordon végig fut mintegy rhapsz.odistikusan a művész keze. Játéka határozottan elárulja, hogy ugy hangszerét, annak erejét és gyöngeségét, mint saját magát tökéletesen ismeri. Vagyis kép nélkül szólva, ismeri az emberi lelket annak erőit, de még inkább gyöngeségeit; ismeri a társadalmat minden ő erényeivel, de még inkább minden bűneivel, a melyeket ostoroz; ismeri önmagát, tudja, hogy hiszen ő is ez árnyékvilág jövevénye, ki akarja a jót, de nincs hozzá ereje, hogy azt véghez vihesse s végül ismeri a szent, isteni kijelentést, mely »sok rendben és sokképen szólott régen az atyáknak* ; de úgy szól ő maga is, mintha csak Illés tűzlelke szállott volna le reá vagy Jeremiás kemény dorgáló hangját s Ezechiel szigorát örökölte volna. Mintha csakugyan ugy volna, a mint önmaga mondja autobiographiajában : »a prófétának palástja rám hullott és én azzal, mint hajdan Elizeus megütöttem a vizeket* stb. Mintha csak Ezechielnél a holt tetemeibe látnám ez erőt visszatérni s a kiszáradt tagok megmozdulván vonulnának el előttem, vagy nv'ntha egy hatalmas feltámadási jelenetet szemlélnék, a melyben szörnyű betűkkel van irva mindenikre az élet minden bűne és hibája : ugy jelennek meg e beszédekben sorban az emberi gyengeségek, bűnök megszemélyesülései. Egymás után jönnek a remegő, minden kicsinységtől megijedő rossz lelkiismeret (II b.) az önmagában elbizakodott önszeretet és mások becsmérlése (III. b.) a később nyomor rongyaival takarózó pazar tékozlás (XV. b.) a kihivó s érzékeny kevélység (XVII. b ), az önmagát emésztő, tépő irigység (XIX. b.), és a makacs megátalkodottság (XX. b.), s felettük lebeg »az isteni büntető igazság« (XXII. b.) a mely alig talál e nagy csoportban valakit, a kivel »jutalmazó igazságát* (XXII. b.) éreztesse, mert csak kevés folytat közhasznú életet (IX. b.), kevés a talentumaival jól sáfárkodó hű szolga (X. XI. b.); szerényen meghúzódik az »alázatosság* (XVIII. b ), valahol a háttérben s csak parányi tűzhelye körül él a »házi békesség* (XVI. b.), melyet ama gomolygó, hömpölygő nagy tömeg közül alig vesz észre a jutalmat hozó angyal. A »Micsoda készülettel kell a templomba jőni?* és a »Mint kell hallgatni a templomban ?« (XXIII. és XXIV. b.) című beszédekben pedig megeleveniil templomi közönségünk képe, mely inkább birálni, mint tanulni, inkább az ékesszólásban gyönyörködni, mint saját magát megismerni, inkább hivalkodni, mint megtérni jő oda és ép ezért rajtok van Isten büntetése még abban is, hogy nem ád nekik oly tökéletes tanítókat, kiknek hatalmas beszédökre megtérhetnének (222. lap.). Ez az egész kép sokszor rikitó, de még a túlzásokban is igaz színekkel van festve és a szerző csakugyan inkább festész, ki széles vásznán terjeng s tere megengedi, hogy egy-egy felesleges vonást is rajzoljon (mint itt pl. a XVIII. beszédben) és nem szobrász, a ki az egész alakot kidomborítja, a térbe behelyezi s csak a prometheusi szikra hiányzik, hogy az talapzatáról lelépjen. Rajza biztos kézre, conceptiója pedig nagyszabású lélekismerőre vall. Minő élénk, szemlélhető kép pl. a XVII. beszéd bevezetése. Magunk előtt látjuk azt az egész társaságot, a mely egy gazdag farizeus házába volt hivatalos, a hol mindenki csak azon igyekezik, hogy minél feljebb jusson neki hely az asztalnál. »Az egyik lábujja hegyére áll s fél testével előre görbül a többiek feje felett, hogy valahogy a gazda meglássa s az asztalfőre ültesse; a másik kinyújtja magát olyan vékonyra, a milyenre csak lehet s ugy akar mint egy árnyék a tolongás között előre bújni; a harmadik egy már jól előre nyomult ismerősére kiált, vele beszélni akar, csakhogy elmenjenek, helyet engedjenek neki azok, kik előtte állanak* stb. Csak Jézus áll a háttérben szerényen, O, ki legnagyobb volt mindnyájok között. — Vagy minő igaz kép az, a melyet ad a mai kor neveléséről a XXVII. beszédben. Csak mutatványul hadd álljon itt a sok kitűnő jellemzés közül egy, a kedély jellemzése : »0 ugyan úgy bánik az emberekkel, mintha egyiknek sem volna becsületérzése, de azért ő neki kimondhatatlan finom, hamar ingerelhető érzései vannak. A megvetésnek, a kisebbítésnek legkisebb jelei őt csaknem őrültségbe hozzák ; egy kis elmellőzés, róla való elfelejtkezés neki nagy kín ; egy nem jól ejtett szó, sokszor egy magában csekély tréfa, a mit más észre sem vett volna, ő neki mérges nyíl szívében, melyet a kevélység kínjában még beljebb nyom. Gyanakodó, ha valahol lassan beszélnek vagy suttognak, elgyullad képe, lánggal égnek szemei, mert ő azt hiszi, hogy őt ott kisebbítik* stb. (155.1.). Kiválóan szép lélektani festéseket találunk a Il-ik, (mely Blair után van dolgozva), a III. az V. VI. XIII. és XIX. beszédekben. Itt néhány homiliában látjuk, hogy minő rendkívül gazdag a biblia oly jellemképekben, melyek az embert mutatják fel, ugy mint a milyen, a maga jellemének kimeríthetlenségében. E bibliai jellemképek feldolgozása rendkívül hálás is és pedig különösen két szempontból. — Ugyanis i-ször könnyen feldolgozhatók, mert csak tartalmukat kell kifejteni, 2-or pedig mély, maradandó benyomást tesznek hallgatóink lelkére egy személyhez s egy történethez lévén fűzve az egész elmélkedés. A ki csak egyetlenegyszer hallotta is e beszédek közül pl. »Felix«-et, vagy »Sémei«-t, soha el nem feledi, amazt mint a kapzsi fösvénységnek, emezt, mint egy modern gyáva protestánsnak képét, ki a zavarosban szeret halászni s mint a mesebeli szamár akkor mer csak az oroszlán felé rúgni, mikor az már haldoklik és azonnal hízelegve ajánlja fel szolgálatát s fejezi ki hódolatát legelsőnek, a mint előbb megsértett ura újra feléled. Egyszerű természetességük és népszerűségük által tűnnek ki főleg a IX. X. XI. XXII. és XXVII. beszédek ; bár igen csekély kivétellel minden tanítást épen a keresetlen természetesség jellemzi: olyan igazi kálvinista »tanítások«, melyek nem mesterséges külső eszközökkel akarnak hatást csinálni, hanem a tárgyból merítik a hatályosságot. A legtöbb még formailag is megtartja a tiszta elmélkedés menetét s felosztását csak a gondolatok logikai egymásutánja adja meg. Az ily kathedrai elmélkedéseknek mintegy mintájául tekinthető a XIII. beszéd. Különben az úgynevezett synthetika pre^ dikáció egyáltalában leggyengébb oldala szerzőnek. O ez elmélkedésekben erős. A dispositiókat illetőleg a szigorú homiletának sok kifogása lehetne. Csak egyet a többek közül. Pl. a XXIII. beszédben a főtétel is kérdés, az altételek is kérdések. Főtételképen mondja : »Elmélkedjünk erről, mi módon lehet tápláló erejű reátok nézve az evangelium ?« altételek pedig: 1 ör »Minő készülettel kell e szent helyre jönnötök?* 2-or »Mi lélekkel kell azt itt hallgatnotok ?« Éormailag nem természetes felosztás. De hát ez csak külsőség s a gondolatmenet benső rendje kárpótol érte. Hanem messzebb kiható jelentőségű nagy kifogásom van két s illetőleg három beszéd ellen. Á harmadikkal igen egyszerűen végezhetek. A XXI. beszéd, mely Schmalz után van dolgozva bátran elmaradhatott volna ; senki, de senki nem vesztett volna vele, ha ott marad a papírkosár fenekén. Kivált az eleje