Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-06-20 / 25. szám

783 adják az embert. »Nem a lelkésznek kérek elismerést — mondja az előfizetési felhívásban — nem is a költőnek babért, csak az embernek emlékezetét akarom megóvni a feledéstől. Mint lelkészt csak felekezete ösmerhette, mint irót csak a költészet iránt érdeklődő méltányolhatta, s itt is, ott is eltérhettek a vélemények, de mint embert mindenki szerette. Szeretett egyénisége pedig minden sokoldalúságával eredeti költeményeiből domborodik ki leginkább, ezek mutatják egész teljességében az embert. Mily szerény indokolása egy nemes lelkű özvegy kegyeletes tettének, és mégis mennyire nyomatékos 1 Nem mondhatott volna ő, és nem mondhatunk mi sem nagyobb dicséretet e kötetről, mint azt, hogy visszaadja nekünk az embert, szinte megelevenedik előttünk szeretetreméltó alakja, hallani véljük ezüst csengésű hangját, érezzük szivének melegét, lánglelkének világosságát és gyönyörködünk a teremtő p'nantasia alkotásaiban. A mennyi költészet volt életében és belvilágában, mind megtaláljuk e kötetben, még pedig oly művészi formába öntve, hogy az irodalmunk legjelesebb termékeihez sorakozik. Oly szerény volt, hogy csak nem is gondolt a harminc évre terjedő írói pályáján ültetett ezen virágainak összegyűjtésére, s valóban nem valami biztatóknak mutatja be irodalmi viszonyainkat azon körülmény, hogy halála után is csak özvegyének e'szántsága és áldozatkészsége fonhatott belőlük fejfájára koszorút, nem hogy az erre hivatott irodalmi körök siettek volna ezekkel a magyar Pantheont díszíteni 1 Pedig valóban díszére válnak a magyar költészetnek, díszére különösen azért, mert a naturalista korszellem szolgálatába állott más irodalmi alkotásokkal szemben a legtisztább idealismusra törekesznek s egy fenkölt szellem gondolatait és érzelmeit öntve művészi formába oly fajokat, tárgyat és hangot honosítanak meg irodalmunkban, melyektől a magyar költészet eddig úgyszólván idegen volt. Győry a költészet minden ágát művelte és mindegyikben kiváló darabokat alkotott, legeredetibb mégis azon a téren, hol a vallásból meríthetett inspiratiót. Nem lehet itt célom ebbeli munkásságának sem irodalomtörténeti, sem aesthetikai fontosságát fejtegetni, erre nézve az életrajz illető részére utalom az olvasót, de ily magasabb szempont és elvontabb vizsgálat nélkül az első benyomás után is páratlanoknak kell tartanunk ama magasröptű hymnusait, melyeket könyvében az »Imák« csoportjában találunk, s ama konfirmációi »Áldások«-at, melyekkel egyházunk e szép ünnepélyét oly lélekemelővé tudja tenni. Még mindnyájan emlékezünk fenséges hymnusára, melylyel néhány nappal halála előtt a feltámadást dícsőité, s most e kötetben egész csoportját vesszük az eddig ismeretlen oly költeményeknek, melyek Dávid zsoltárainak hatását teszik a szívre. Mutatványul csak egyes költemények kiszakított részeinek idézésére szorítkozom. Eletemnek zajgó tengerárján Kis hajócska hányatott szivem* Habra hab kel, vész üvölt felette, S űzi hányja egyre szüntelen. Hol talál a vészben nyugodalmat? Honnan int a biztos révű part? Nincs-e zátony, nincs-e szirt az útban, S vészes ösvény ott a merre tart? Aggodalmak ezre ostromolja Keblemet, mig a pályát futom; Kis hajómat biztosan megóvni Egymagamra hagyva nem tudom! stb. Vagy egy más költeményből: Tudom, hogy e föld szenvedés hazája, Bánat vegyül itt az öröm közé; Kinek tegnap teljes volt boldogsága, Ma már arcát talán köny öntözé. Tudom, hogy e föld szenvedés hazája, Öröm mosolyját búnak jajja váltja, A fényes nappalt setét éjszaka, A szív örömét a szív bánata. Ekes virág a földnek boldogsága, Nyílik talán, de élte oly rövid; Eljő az ősz és megszün virulása, Örök boldogság hogy lehetne itt ? Ma hervad ennél, holnap majd amannál, Es érte bár ha mindent odaadnál, Zavartalan örömet nem találsz, Mulandóságnak földe a hol állsz stb. Gyönyörű áldásainak tömegéből is csak néhányat idézhetek azon hő óhajtással, vajha az illetékes körök, főleg a lelkész urak érdeklődése lehetővé tenné e vallásos költemények összes kiadását. A gyermekévek első kezdetétől Kíséri lelkem minden léptedet; S tanúm az Isten, bút sohsem szereztél, Kedves tanitvány, mindig örömet. Oly jó valál, figyelmes, engedelmes, Neheztelésre sem nyujtál okot, Örömmel vallom most e pillanatban, Midőn megáldom tiszta homlokod! stb. Áldásait nem puszta erkölcsi alaptételhez fűzte, hanem mindig az illető gyermek jelleméhez és életkörülményeihez alkalmazta, s bárha egész éjjeleket kellett rá áldoznia, nem ismert fáradságot és lankadást, minden növendékének megirta a maga külön emléksorait. Ilyen ez is: Atyádnak ajka illeté ma csókkal, Kedves leánya tiszta homlokát, S a fény honábul, bárha láthatatlan, Aldón mosolyg rád üdvözült anyád! Óh ne feledd, hogy mind a kettőjökhez Jóságukért tiszted mi szent, mi nagy! Az üdvözült emléket híven őrizd, És hű atyádnak vigasza maradj! Már általánosabb, de nem kevésbé szép a következő : A szenvedés nehéz bár — de elviselhető, Csak a reményt ne veszsze s hitét a szenvedő; Seb olyan égető nincs, a melyre balzsamot Ne adna hű kezével, ki mindent alkotott. Csak az, ki zúgolódik s panaszt szór untalan, Kinek türelme elfogy, csak az boldogtalan; Rögtön éjet se vált fel fényes nap-támadat, Te várj az Úrra békén, — ne félj, el nem marad! Még egy költői műfaj ápolásában tűnik ki eredetisége, a mely téren ő egyszersmind úttörő is volt. Nem foglalkozhatunk velük e helyen bővebben, de merjük állítani, ha egyebeket sem ir vala a »gyermekversek«-nél egyedül ezekkel is tisztes helyet biztosított volna magának az irodalomban. És méltó elismerést érdemelnek elbeszélő költeményei is, melyekből az élet — vagy történelemből kölcsönzött tárgyakat oly kifogástalan technikával dolgozza fel, hogy egyes darabok valósággal mintáknak tekinthetők. Ilyenek: A charkovi népdalnok éneke. A második asszony. Szegény Juli vasárnapja, s a tőrül metszett népíességgel irt Világtalan király és Királyi ajándék. A második csoportot képező vegyes tárgyú és hangú költemények között legkitűnőbbek: A magyar Parnasousról irt mintaszerű satyra a »Calderon emléke-