Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-05-23 / 21. szám

059 OCO tatása érdekében, s a káplántartás kisebb egyházakban mindig csak annak bizonyítékául fog felhozatni, hogy az illető lelkész szolgálatképtelen. Magában az, hogy a lelkészek nyugdíjaztatnak, nem volna nagy baj, sőt némely esetben az egyházi életre nézve tagadhatlanul előnyös volna : de az a baj, hogy kellő alappal nem rendelkezünk a nyugdíjazásra, s hogy az alapot a legnagyobb áldozatok árán is megteremthessük, arra egyhamar nincs kilátás. Csak tegyünk egy kis számítást mások példája után A dunántuli ágost. ev. egyházkerületnek van lelkészi és tanári nyugdíjintézete, melybe a legújabb intézkedések szerint minden belépő tag fizet vagy 300 frtot egyszer s mindenkorra, vagy pedig évenként 25 frtot és ezen befizetésért biztosíttatik részére 210 frt nyugdij. Határozottan kétségbe kell vonnunk, hogy ezen összegből egy lelkész, esetleg családjával együtt, megélni képes legyen ; pedig nem hiszem, hogy a mi ref. lelkészeink 25 frt évi díjnál magasabban fizetni hajlandók legyenek, annyival inkább, mivel a tervezetben is csak 10—4 frtra van téve az évi illetmény és mivel általunk ezen kívül az özvegy-árva gyámintézet díjai is fizetendők lesznek. Vagy vegyük fel az országos tanítói nyugdíjintézetet, hova minden tanitó után saját maga évi 6 frtot, az iskolát fenntartó testület évi 12 frtot, összesen 18 frtot fizet s a nyugdij ez összegek után 105 frt o. é. Sokkal jobbnak, helyesebbnek tartom részemről az eddigi gyakorlatot, mivel a lelkész, ha némi hiányban és gyengeségben szenved is, segédlelkész alkalmazásával, elláthatja a lelkészi hivatal teendőit. Ha nagyon ritkán és kivételes esetekben még is megtörténnék, hogy a lelkész hivatalát még segédtartás mellett sem vihetné, például ha a lelkész megőrülne, vagy életfogytig tartó hosszú nehéz betegségbe esik, gyülekezete pedig népes, és helyzeténél és viszonyainál fogva éber lelki gondozást igényel stb. ily nagyon rirka esetekre vonatkozólag a javaslattól eltérőleg más megfelelőbb alakban lehetne és kellene gondoskodni a lelkészek nyugdíjazásáról. Az eddig előadottakból következik, hogy a tanárok és lelkészek nyugdíjaztatása nem esik egyenlő feltételek alá. A tanárnál a nyugdíjaztatás, ha a tanár korán el nem hal, rendes állapotnak tekinthető, bizonyos idei például 30—35 évi szolgálat után, még ha munkaképes is, nyugdíjaztatását igényelheti: ellenben a lelkészeknél a nyugdíjaztatás nagyon kivételes állapot s jogosan és méltányosan csdc akkor alkalmazható, ha a lelkész szellemi képességeit teljesen elveszítené és hivatalban hagyása vagy az egyházi élet megrontását idézné elő gyülekezetében, vagy közbotrányt okozna. Számokban fejezve ki a két hivatás nyugdíjazási külömbségét, nem vesszük nagynak a különbséget, ha azt állítjuk, hogy legfeljebb minden 5 nyugdíjazott tanárra I nyugdíjazandó lelkész számitható s igy ha 100 tanár közül 20 kerül nyugdíjba, IOO lelkész közül bizonnyal nem kerül 4-nél több. A nyugdíjazásnak ezen különböző feltételeínéi fogva azt hiszem, nem volna helyes a lelkészek és tanárok részére egyenlő kötelezettségek és jogok mellett közös nyugdíjintézetet alkotni, hanem mindegyikre nézve külön intézet volna állítandó; viszont a tanári nyugdíjintézet a tanári Özvegy-árva gyámintézettel, szintúgy a lelkészi nyugdíjintézet, a lelkészi özvegy-árva gyámintézettel célszerűen volna összekapcsolható, a mint ez a most meglevő tanári nyugdíjintézeteknél ís megvan. A jövedelemforrások helyesen vannak kijelölve a lelkészi és tanári nyugdíjintézet részére, azon megjegyzéssel mégis, hogy mivel a kölcsönös tűzkárbiztositását nem tartom célszerűnek a 2 § a) pontja helyett »a tömeges tűzkárbiztosításból« eredő haszon, esetleg annak egy része volna jövedelmi forrásul felveendő. III. A magyar országos reform, lelkészí és tanári özvegy-árva gyámintézet tervezete felel meg leginkább a három javaslat közül mindazon kívánalmaknak, melyek egy a keresztyéni testvéri szeretetre alapított egyetemes intézmény iránt formálhatók. Itt a teher arányosan van felosztva, a jogosultság minden tag részére egyenlően van biztosítva, a jövedelem-források jól és helyesen vannak kijelölve. Csak egyetlen hibás intézkedés van a javaslatba felvéve, a mi annak értékét nagyon csökkenti, mert szerény véleményem szerint helytelen és igazságtalan. Ezen célszerűtlen intézkedés által nevezetesen az mondatik ki, hogy a lelkészek és tanárok özvegyeik és árváik jövője érdekében nem tehetnek többet, mint a mit az egyetemes gyámintézet értök tesz. Mert a III. javaslat 15-ik §-a ezen szavaiban: »A most fennálló egyházmegyei, egyházkerületi és tanári özvegy-árva gyámintézetek 1887. január i-sejétől többé uj tagokat nem vehetnek fel; s a 17. § ezen szavaiban: »Ha a segélyre jogosultak mindnyájan kihalnak, vagy teljes kort érnek, akkor az alaptőke, mint a gazdátlan egyházi vagyon az országos gyámegyletre s'áll,« a fenntebb idézett értelem van kifejezve. Semmikép sem gondoskodhatnak tehát a lelkészek arról, hogy jövőben özvegyeik és árváik több segélyben részesüljenek, mint a javaslatban előirányozva van, egy özvegy száz forinttal s egy árva huszonöt forinttal. Csak gondoljuk meg mi történnék akkor, ha azon ifjú lelkészeink, a kik 1887. január i-seje után lépnek hivatalba s a kik előtt az egyházmegyei mostani gyámintézetek ajtaja a tervezet életbe léptetése esetén belcnne zárva, azon gondolatra jönnének: hogy ők jobban akarják családjuk sorsát biztosítani, mint a mennyire az egyetemes gyámintézetnél biztosítva lenni látják s ez érdekből ujabb egyházmegyei gyámintézetet alakitanának ; ezt bizonynyal nem lehetne nekik eltiltani. Más részről azt is helytelen jogi felfogásnak tartom, hogy az egyes segélyre jogosultak kihalása esetén a mostani gyámintézetek vagyona gazdátlan (talán uratlan ?) vagyonnak nyilvánittatik : mert hiszen azon vagyon nem az egyes lelkészeké, hanem az egyházmegyéé, a mely felett való rendelkezési jogát az egyházmegyének korántsem lehet egy konventi határozattal megsemmisíteni. Ugy hallottam elbeszélni, hogy midőn a dunántuli ref. egyházkerület századunk harmadik tizedében elhatározta, hogy pápai főiskoláját Rév-Komáromba helyezi át, bár még a fejedelmi jóváhagyás nem erősítette meg a határozatot, legelőször a főiskola pénztárát akarták Komáromba átvinni. A mint e célból a pénztárnokkal a leszámolás megtörtént s a pénz, adóslevelek és alapitványlevelek a főiskolai tanács asztalára kirakattak, hogy a komáromi pénztárnoknak átadassanak, boldog emlékű Márton István reá borult az asztalon levő pénzre és kijelentette, hogy azt csak testén keresztül engedi Pápáról elvitetni és a pénz, vele együtt az iskola is Pápán maradt. Én a lapokban megjelent nyilatkozatokból azt látom, hogy lesznek hazánkban egyházmegyék és iskolák, melyek gyámintézetüknek lassanként összegyűjtött vagyonát testükkel is fogják védelmezni az elvétel ellen. De nem is látok én abban semmi bajt, ha az eddig működött gyámintézetek az egyetemes gyámintézet felámítása után is megmaradnak és épen nem tartom túlságosnak és feleslegesnek azon segélyt, a mit a szegény özvegyek és árvák mindkettőből együtt nyerhetnek. Azt pedig biztosan tudom, hogy az egyházmegyei gyámintézetek tőkéi, határozottan jobban fognak gyümölcsözni a vidéken kezelve, mint gyümölcsöznek majd az egyetemes gyámintézetnek a földhitel-intézethez befolyt százezrei. Fel lehetne még vetni azon kérdést, hogy vájjon, 42