Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-04-11 / 15. szám

4-77 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 478 3-or azt, hogy Cs. M. magát a vésztői presbyterium segélyével, akarom mondani: a vésztői presbyterium Cs. M. segélyével (a mi körül-belől egyre megy), időközi lelkészét a váradi egyházra ráerőszakolta, és igy olyanformán cselekedett, mint az olasz brigantik szoktak, a kik elfognak egy angol lordot s addig el nem eresztik, mig a kövér váltságdíj kérges tenyereikbe az utolsó liráig le nem olvastatík. 4-er azt, hogy a vésztői presbyterium a még tavaly 11 szavazattal megválasztott K. Bélát, mindeddig azért nem hivta meg, mert Cs. M. Váradra leendő megválasztása. (igazi megválasztatás!) felől megakart elébb győződni, s ki akarta mintegy, hogy ugy szóljak: gusztálni (már t. i. akár a presbyterium, akár Cs. M.), vájjon a váradi választásnál K. B. nem feledkezik-e meg Cs. M.-nak előbb tett viszontbiztosító Ígéretéről, s különösen, hogy a küzdtérre szintén fellépett sógora : Bögös Lajos érdekében nem fog-e inkább dolgozni, mint az érdektárssá avatott Cs. M. javára ? Látni akarta tehát először magát a medvét, nem pedig csak a bőrét. Ez is elég praktikus eljárás, kivált ha még azt tekintetbe veszszük, hogy a vésztői hívek elég őszinték voltak, K. B. ur »tárt karokkal fogadásának« a Csák M. Váradra leendő megválasztásában rejlő igazán méltányos és paptisztelő feltételét, érthetően tudtára adni a Vésztőn február 28-dikán járt >paphallgató« t. c. deputatiónak. 5-ör azt, hogy a n.-váradi egyház hívei >a vésztői egyház jó békességét,« s az általok annyira szeretett (?), de azért őket mégis elhagyni kész, jóllehet mindez ideig otthon rekedt kedves lelkészöknek »békéjét és boldogságát« elannyira szívökre vették, hogy ha már számára a vésztői vészmentes bevonulhatást másként biztosítva nem látták, páratlan önzetlenséggel készek voltak, a szintén »régi, nagy szeretet*-tel körülvett s »a választás előtt egy héttel még az egész gyülekezetben hangoztatottá Bőgős Lajos mellől, a körülmények (értsd : a vésztőivész nyomása alatt!) hatalma miatt szép csendesen elpárologni, annyival inkább, mert az élelmes érdektárs és a sógor karói közé szorított K. B., »nem foglalt Csák ellen álláspontot s visszavonulva volt a választási mozgalmaktól, sőt az ingerült Bögöspártot lecsendesíteni igyekezik.« Ekként bebizonyították a váradiak, hogy az jokosabb enged*, s hogy N.-Váradon, a hol kétféle püspökség, még hozzá jogakadémia is van, csakugyan több a »qualificatus« ember, mint a nád és sás örök hazájában, a vészteljes Vésztőn. 6-or azt, hogy ... de elég! ne folytassuk tovább ! Sunt certi denique fines. Még a jóból is megárt a sok ; hát ebből ? És most tisztelt olvasó ! elmélkedjél a mondottak felett. Lásd, itéld meg magad : mik történtek Vésztőn és Váradon? Es ha majd ítéltél higgadtan, komolyan: akkor mondj Ítéletet »Biharit felett is, a ki jó képet csinálva a veszedelmes játékhoz, hogy szebb legyen, oda irta utánna még ezt is : r>Az eredmény felett őszintén örvendünk /« Sőt odáig megy reporteri túlbuzgóságában, hogy Kun Bélát, a most már, rebus bene gestis, magát a váradi választásnál egészen kifogástalanul viselt férfiút, bokros érdemeire való tekintetből egyenesen ajánlja az illetők figyelmébe s reméli, hogy bár utólagosan, de el nem késetten, a vésztői presbyterium (persze, az ismeretes ráhatás folytán) meg fogja hivni uj lelkészét, s igy az óhajtott »teljes békesség« mind a két nemes egyházban helyre áll! azok kötött immár szent a békesség ! A következmény megmutatta, hogy nem mondott igazat, s Bihari közleménye szépen lerántotta a leplet a nagy hangú védekezésről. H. J. A mi minket illet, nyíltan kimondjuk, hogy mi az eredmény felett nemcsak hogy őszintén nem örvendhetünk, de még abban a szerencsés helyzetben sem lehetünk, hogy épen álcázott, vagy épen kárörömmel fogadjuk a történteket. Ellenkezőleg: sajnálattal, sőt bizonyos levertség és keserűséggel kell azokról tudomást vennünk, kivált ha meggondoljuk, hogy ilyesmik a magyar reformált egyház két tekintélyes gyülekezetében, a consulok szemeláttára, a sajtó és a »közvélemény« közönyös hallgatása által kísérve folyhattak le, azaz hogy csak akartak lefolyni, az események csatornáján. Mi bátrak vagyunk e »csendes* lefolyás processusát ezennel megzavarni s határozottan kijelentjük, hogy első helyen Cs. M. és K. B. urak, másod helyen a vésztői s n.-váradi presbyterium eljárását, az egyházi törvény 213. §-ába ütközőnek s mint ilyet, megrovandónak tartjuk, s azokra az illetékes egyházi hatóságok figyelmét ezennel felhívjuk. Nekem sem Cs. M. sem K. B. úrral soha semmiféle ügyem nem volt ez életben. Az utóbbit pláne csak névből ismerem. Nem állottak utamban soha és sehol; a n -váradi és vésztői concursusban sem vettem részt, s tudtommal még csak valami távoli rokonom sem volt azokban érdekelve. Azt ne gondolja azért valaki, hogy kenyéririgység, gyűlölet, boszú, vagy tudom is én miféle érzelem vezetett, mikor ez üzelmek ellenében felszólalni bátorkodtam Előttem csupán egyházam és felekezetem féltékenyen őrzött érdeke, hitele és becsülete lebegett, s a tollat kezembe mindenekfelett az igazságnak ama szeretete adta, mely nem alkuszik senkivel és sehol, ha egyszer visszaélést lát, s az erkölcsi vagy vallásos élet sérelmét, kárát vagy megrontását tapasztalja. Én, ha a békés-bánáti és bihari ref. egyházmegye lelkészi karának vagyok, nem fogadnám be tractusomba, sem az egyik, sem a másik férfiút, míg ügyök teljesen tisztázva nem leend, s hiszem is, hogy mindkét egyházmegye közgyűlésén majd csak akad ember, a ki, ha szükség lesz reá, megteendi, ez irányban a felszóla'ást és tiltakozást. Én részemről tudni fogom kötelességemet. Az egyházi törvényeknek a választási üzelmek meggátlására vonatkozó 213. §-a eléggé világos. Ha az egyházi hatóság e § alapján sem látja szükségét a közbelépésnek a fennforgó esetben, a midőn egy igazán botrányos ügyről hírlapi uton nyíltan lerántatott a lepel, akkor tisztelettel indítványozom : tessék tűzbe dobni az egész törvénykönyvet, mert maholnap ujjal mutatnak ránk a nazarénizmus és unitarizmus karjaiba, többek között épen az efféle eljárások miatt is, tömegesen rohanó h tfeleink. A nép és a lelkészi kar között, fájdalom, sok helyen meglazult, a bizalomnak ama gyémánt kapcsa, a mely egymás kölcsönös becsülésén, egymás jogainak tiszteletben tartásán alapszik. Én nem mondom, hogy magában a tágabb értelemben vett u. n. »népben* is nincsen elég hiba; bizony e sem angyalok vagy szelid bárányokból áll; de hogy a lelkészi kart is terheli, hacsak a felelősség az egyháziatlanság és vallási közöny szomorú jelenségeiért, ez előttem minden kétségen felül van. Ám tessék ezért engem kárhoztatni, a kinek tetszik ; de én, a ki jól vélem ismerni az életet, mosolyogni fogok a kárhoztatással szemben, s ha kell, nagy számú concrét példákkal is kész leszek állításomat igazolni. Tudom, hogy az igaz, őszinte szó, ma sokaknál = gorombaság, vagy ha nem hát = »gyanúsításde engem az efféle aprópénzzel nem lehet kifizetni, s nagy hibának tartom, ha az ámítást magunkban és másokban többre nézzük, mint az egyenes, nyilt őszinteséget. Ne tessék azt hinni, hogy a nép nem látja, nem veszi